Egy hullámhosszon

 

Annyian és annyiszor megválaszolták már azt a kérdést, hogy mi lehet a hosszú, boldog, közös élet titka. Mondják a szeretet, a tisztelet, a megbecsülés, a figyelem és a tolerancia a kulcsa ennek. Nos, mindez megvan egy halasi családban, ahol ötvenöt közösen eltöltött esztendő után is érezni a szeretet, a szerelmet.

 

Amikor leültem Boncz Jolika és Tóth Tibor halasi otthonában, tényleg egy varázslatos világba kerültem. A nagybetűs CSALÁDhoz. Az egész beszélgetés alatt  vibrált a levegő közöttük, ugyanakkor olyan nyugalom telepedett ránk, amely kifejezetten jó, terápiás céllal is a szürke hétköznapokon a folyton érdekes témát kereső újságíró számára.

Meglátni és megszeretni
Tóth Tibor ünnepelt focista volt, az NB II-es Kaposvárban. Esténként a helyi Grillben buliztak a sportolók. Tibi bácsinak óriási respektje volt, minden kaposvári elismerte a kiváló labdarúgót. Azon az estén is sokat táncoltak, amikor megtörtént a „végzetes” pillanat.
– A táncparketten találtam meg életem párját. Azt hiszem abban a minutumban eldőlt minden. Ott volt Jolika és tudtam, hogy ő az igazi. Ennek éppen 55 éve van – mesélte Tibi bácsi, aki nem mulasztotta el a sztori mesélése közben megsimogatni Jolika néni kezét. Mint megtudtam: ő is hasonlóan vélekedik arról az estéről.
– A világ egyik legjobb emberét ismerhettem meg. Nekem akkor már volt két gyermekem, a férjemtől elválltam, ekkor ismertem meg a Papát. Tényleg létezik olyan, hogy meglátni és megszeretni. A mi találkozásunk pont ilyen volt – emlékezett vissza Jolika néni.

A nagybetűs család
A szerelem lángra lobbant, megérintette a fiatalokat, akik nem sokkal később már Mélykúton, Tibi bácsi szüleinél leltek közös otthonra. Nem sokkal később magukhoz vették Jolika első házasságából született fiát, Attilát is.
– A Papa az első pillanatban úgy viszonyult Attilához, mintha a saját gyermeke lenne. Hihetetlen jó viszony volt közöttük. Attila is úgy imádta és még most is imádja őt, hogy azt szavakban ki sem tudom fejezni. Tudja, ez a szeretet áthatja az egész családunkat – mondta Jolika néni. Tibi bácsi szemmel láthatóan is meghatottan hallgatta ezeket a szavakat. – Megvolt az első közös karácsonyunk is. Nekem mindig a család volt az első, a legfontosabb, ebből sohasem engedtem. Ötven éve hivatalosan is összekötöttük az életünket - tette hozzá Tibi bácsi.

Jókedv, derű
Aztán nagyon sokat meséltek a közös utazásokról, kirándulásokról. Megtudtam, hogy Tibi bácsi mindig felkészült egy-egy nevezetességből, Vatikánban, a múzeumban például őt hallgatták a turisták, nem pedig az idegenvezetőt. Split volt a közös kedvencük, oda éveken át visszatértek, barátokat szereztek. Nyitott, derűs emberek voltak mindketten, ez jellemezte  családjukat is.

– A fiamra, az Attilára is ráragadt ez. Pont olyan, mint én, állandóan szervez, a társaság motorja, a hangulatfelelős – osztotta meg velünk ezt nem kis büszkeséggel Tibi bácsi. Jolika néni még hozzátette: a családot a Papa (Tibi bácsi) tartotta össze. Azt is elárulta nekünk, hogy kedvence a menye, Mártika, aki egy tünemény, valamint az unokák. Ha találkoznak, valósággal elolvad tőlük az idős férfi.

 

Hétköznap is ünnep
A beszélgetés egésze alatt többször egymásra mosolyogtak, megérintették egymást, vagy csak éppen odapillantottak a másikra. Azokban a nézésekben minden benne volt. Mint megtudtam: a jeles évfordulón volt meglepetés, családi köszöntés, de ők a hétköznapot is úgy fogják fel, mintha ünnep volna. A közös életük ünnepe. – Képzelje el két tortát kaptunk. Az egyik a megismerkedésünkre emlékeztetett egy ötvenötös gyertyával, a másik a házasságkötésünkre, ami ötven éve volt. Kedves ajándék volt – idézte fel a néhány nappal korábbi ünnepet Tibi bácsi. – A Papa fel van dobódva mindig. Ha kell, biciklire pattan és intézi a beszerzéseket. Halászlében pedig verhetetlen volt – árulta el ezt a kulisszatitkot Jolika néni.

 

Titok
Nagyon jól éreztem magam náluk. Száguldott az idő, de egy kérdést még mindenképpen fel akartam tenni nekik. Azt szerettem volna megtudni, hogy van-e titka ennek a harmóniának, a boldogságnak?

– Nagyon egy hullámhosszon vagyunk. Már ötvenöt éve. Ha pedig el kell mennünk valahová, megfogjuk egymás kezét és elindulunk – mondták szinte egyszerre. Aztán lassan búcsúzkodom, de még egy fontos információt azért megtudtam. – Jövőre is lesz egy nagy ünnep. Én nyolcvan leszek, a fiam Attila hatvan, az unokám, a kis Attila pedig harminc. Ahogy ismerem őket, megint készülnek majd valamivel – mondta mosolyogva Jolika néni.
Jáger Levente