Dani atya otthon érzi magát Halason
A hét arca

Dani atya otthon érzi magát Halason

Bár gyermekként ministrált és elhatározta, hogy pap lesz belőle, kamaszkorában ez az elhatározás megbicsaklott. Úgy döntött, politológus lesz. Aztán a lelkigyakorlatos táborok világa, élménye visszavezette őt arra az útra, amelyet még elsős korában megálmodott magának. Kőhegyi Dániel atya most azt mondja, nagyon jó dolog papnak lenni. Két és fél éve van Kiskunhalason, megszerette az itteni embereket és őt is megkedvelték a hívek, idősek, fiatalok egyaránt. Dani atya elhatározta, segíti az Istennel való találkozást mindenkinek.

 

 

- Kalocsán született, nyilván ez meghatározta azt, hogy milyen pályát válasszon magának. Jól gondolom?

- Kalocsa egy csodálatos hely a számomra, hiszen ott nőttem fel, ott jártam iskolába, ott váltam felnőtté. A város olyan, mint egy igazgyöngyökkel díszített ékszerdoboz, ami tele van kincsekkel. Gondolok itt elsősorban a számtalan turisztikai látványosságokra, és összegészében az egész városra, ami a mai világban a maga barokk-stílusában magával ragadó. Rengeteg élmény köt a városhoz. Azonban nem maga a város határozta meg a pályaválasztásomat, ez kicsit furcsa is lenne, vagy nem azért lettem pap, mert tősgyökeres kalocsaiként otthonosan mozogtam a főegyházmegye szívében. Bizonyára valamilyen úton-módon ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy felvetődött bennem a papi hivatás "igen-je", de nem ez határozta meg alapvetően.

- Mikor találkozott először a vallással, mikor volt először templomban?

- Születésemtől kezdve szinte templomba "jártam". Nyilván, csecsemőként a szüleim vittek hétről-hétre szentmisére, azonban amikor már nagyobbacska lettem magamtól jártam templomba. A templomhoz való kötődésem talán nem meglepő, hiszen Édesanyám hitoktatóként dolgozik/szolgál Kalocsán, a Szent Imre Plébánián.


- Emlékszik arra a pillanatra, amikor végleg eldőlt, hogy biztosan a papi hivatást választja?

- Természetesen emlékszem, és nyugodt szívvel mondhatom, hogy korántsem volt könnyű döntésre jutnom ebben a kérdésben. Általános iskolás első osztályos koromban kezdtem ministrálni, szolgálni az oltár körül. Nagyon tetszett. A szentélyből minden másképp néz ki, mint a padokból. Amikor még nem ministráltam, mindig izegtem-mozogtam a templomban, sőt, volt olyan is, amikor bealudtam a szentmisén, de akkor még nagyon pici, kiscsoportos óvodás lehettem. Először egy idős atya volt az, aki megszólított, hogy menjek és segítsek neki a szentmisén. Emlékszem, jó nagy keze volt. Édesanyámnak megemlítettem a legelső szentmise után, amikor kezet fogott velem az atya, hogy "Anya! Ennek a papbácsinak akkora a keze, hogy az enyém elveszik benne." Fejes László atyának hívták őt. Nagyon kedves természetű embernek ismertem meg. Amint már mondtam, nagyon megtetszett az oltárkörüli szolgálat és akkor már határozottan mondtam otthon, hogy én biztosan pap szeretnék lenni, hogyha nagy leszek. Gyerekként otthon „szentmisét mutattam be" a plüssállataimnak. Lila színű, műanyag pohár volt a kelyhem, magam vágtam ki kartonpapírból a pallát és a paténát, valamint Édesanyám akkori hitoktatótársa, Böginé Veronka néni lepedőből csinált miseruhát, nagy aranykereszttel a közepén.


- A kamaszkor nem szólt közbe?

- Lényegében, ha ezt nézzük, gyerekként készültem a papságra, a papi szolgálatra, azonban közbeszólt a kamaszkor. Mikor még a szárnyaimat kezdtem bontogatni fiatalként, akkor nagyon meghatározó volt számomra a közélet (politika - csak ezt a szót sokan nem szeretik) bárminemű megnyilvánulása. Elkezdtem a közélettel foglalkozni sok más egyéb mellett, hiszen nagyon megtetszett a zene, zenélés is. Hat esztendeig gordonkáztam (cselló), azonban hegedülni szerettem volna megtanulni, csak éppen akkor, amikor beiratkoztam a kalocsai Liszt Ferenc zeneiskolába, csak egy hegedűtanár volt, mert a másik, aki még a hegedű fortélyaira tanította az érdeklődőket, szülési szabadságra ment. Így maradtunk a csellónál. Aztán később megkértek, hogy tanuljak meg nagybőgőzni, mert a kalocsai népzenészeknek nincs nagybőgősük. Ez rengeteg "előnnyel" járt, hiszen több külföldi úton voltam velük, valamint a kalocsai néptáncegyüttessel. Ez is meghatározó esemény volt az életemben. A gitártanulás pedig azt gondolom, hogy majdnem minden fiatal, kamaszkorút foglalkoztat. Hiszen mit látunk kamaszként? Sztárokat, akik nagy színpadokon, fényjátékok kíséretében, füstgép és lézershow közepette hatalmas tömeg előtt előad. Természetesen minden fiatal szeretne megmutatni valamit magából, csak valaki ezt megmeri tenni, valaki nem.

- Akkor egy kicsit megbicsaklott az elhatározás, nem?

- Elhatároztam, hogy szeretnék én is koncertezni, kiállni emberek elé, hogy énekelhessek nekik vagy akár velük együtt. Így az egyik plébániai közösségi fiatalt megkértem, hogy tanítson meg a gitározni. A plébánián gyakoroltunk hetente háromszor. Otthon pedig ezenfelül hat-hét órákat gyakoroltam. Nagyon-nagyon szerettem volna megtanulni használni, jól használni a gitárt. Ekkor már jó ideje Finta József atya volt a plébánosom Kalocsán a Szent Imre Plébánián. Mindig az ő dolgozószobájába gyakoroltunk a gitártanárommal, mert általában a többi teremben valami csoportfoglalkozás volt. Aztán késő estig, volt, hogy éjfélig bent lehettünk a templomban, hogy a gitárt kihangosítva, valamint az éneket, úgy gyakoroljunk. Egy szó, mint száz, kinyílt előttem az élet. Kezdtem felismerni, hogy sok minden mással lehet foglalkozni a papságon kívül. Valamilyen szinten a gyerekkori határozottságom itt megszűnt, de talán nem is baj, mert nem egy gyerekkori élmény kell ahhoz, hogy valaki vállalni tudja a papi hivatást, hanem azért attól sokkal több.

- Mégis visszatért, miért?

- A papi hivatás kérdése az érettségihez közeledvén kezdett el újra meg újra felbukkanni bennem. Volt egy nagyon meghatározó pillanat. Alapvetően sokhelyütt megfordultam, több egyházi rendezvényen, lelkigyakorlatos táborokban vállaltam különböző szolgálatokat, mint például zenei- vagy csoportvezetői szolgálatot. Az egyik lelkigyakorlatos táborban, Homokkomáromban, a Tábor-Hegyi Napok nevezetű, elsősorban a fiatal korosztályt megcélzó lelkigyakorlaton határozottan éreztem azt, hogy alapvetően nagyon jó az, hogy a közéleti és egyéb szolgálatokban részt veszek, azonban Istennek valami más szándéka van velem. Utána ezt az érzést próbáltam elnyomni magamban, nem foglalkozni vele. Hiszen eldöntöttem magamban, hogy én ugyan biztosan nem leszek pap. Eltökélt szándékomban állt politológiát tanulni Budapesten, Pesten, ami viszonylag messze van szülővárosomtól, Kalocsától. A homokkomáromi lelkigyakorlatos tábor után következett a bugaci Hittanya, Ifjúsági Lelkigyakorlatos Tábor, amit plébánosunk, Finta József atya idén huszonötödik éve szervez és bonyolít le többedmagával. Ezen táborok keretein belül éreztem, hogy Isten valamit nagyon szeretne velem, de valamiképpen máshogy és mást, mint én azt terveztem a jövőre nézve. Így több - most már - paptestvéremtől kértem útbaigazítást, tanácsot, hogy ilyenkor mi a teendő.

- Elfogadta a válaszokat?
- Azt a választ kaptam, hogy az az ember lehet jó pap, aki jó családapa is lenne. Ismertek az atyák, és tudták, hogy több párkapcsolatom is volt. Nyilván, fiatal kamaszként én sem zárkóztam el a szerelemtől, a lányoktól, hiszen sokáig másképpen terveztem az életemet. Azonban be kellett ismerni, hogy Isten sokféleképpen, többrétű szemszögből tudja "megkörnyékezni" az Ő választottját. Még egyszer leszögezném, hogy ennek a meghívásnak a felismerése nem egyik pillanatról a másikra valósul meg. Hosszúnak tűnő idő, állandó ima, és az Istenhez való teljes odafordulás után lehet meghozni ezt a döntést. Természetesen nem mindenkiben így megy végbe a meghívás.Van, aki felismeri, lelkében érzi, hogy Jézus követőének és barátjának, munkatársának hívja el a szolgálatra, azonban nemet mond erre. Vagy inkább másképp mond igent rá. Hiszen Istent másképpen is lehet szolgálni, nem csak papként. Ez a szabad akarat, az ember szabadságából eredően önként dönt arról, hogy miként kívánja szolgálni Istent.

Hiszen Isten senkire sem kívánja ráerőltetnie magát. Jómagam úgy döntöttem, szabadon, hogy Istennek és az Ő népének szentelem az életemet. A mai világban ez "furi" - ahogy a fiatalok mondják - azonban ez nem csak lemondással jár, hanem rengeteg ajándékkal, lelki gyümölccsel, ami megerősíti az embert, hogy valóban jó döntést hozott. Most már papként örömmel mondhatom, hogy jó papnak lenni. Olyan misztérium, amit még talán mi papok sem tudunk igazán felfogni. A szentmisében, amikor papként átváltoztatom a kenyeret és a bort Krisztus testévé és vérévé, hogy a kezemben tartom a Teremtőt, én, mint teremetett, és szétosztom a többieknek, azaz megjelenítem, segítem az Istennel való találkozást az emberek számára.

- Innen egyenes út vezetett a célig?

- Amikor harmadéves papnövendék voltam Szegeden, kicsit meginogtam megint. Azt tudni kell, hogy a harmadév, az pont a félúton levés állapota. Amikor már megtettünk egy utat, de még legalább ugyanannyi van hátra.Ez egy évig tartó lelki szárazság volt számomra. Amikor vége lett a tanévnek, és hazaköltözhettem Kalocsára a nyári szünidőmet megkezdve, nagyon sok energiát fektettem az imaéletre. Ez úgy mutatkozott meg, hogy zenéltem, daloltam, különféle lassú, elmélkedős dalokat játszottam. Valamint nagyon-nagyon sokat jelentett és jelent ma is számomra a kalocsai Duna-part, az úgynevezett "Meszesi-üdülőtelep". Kalocsától pár kilométerre van csupán, de ott, a folyó mellett mindig lelki békére találtam. Valahogy ott találkoztam Istennel olyan megfoghatatlan módon, amit mind a mai napig nem tudok megmagyarázni, de talán nem is kell. Biztosan sokaknak az életében van egy-egy olyan hely, ami nagyon nagy nyomot hagyott a lelkében. Nekem ez a hely a Duna-part volt. Utána pedig mindig ellátogattam valamelyik kalocsai templomba. Nem mindig ugyanabba, volt, amikor nem ministráltam, hanem csak csendesen, a háttérben találkozni, látni szerettem volna Istent a szentmisén. Nem véletlen nézzük az átváltoztatás alatt a már átváltoztatott és a pap által felemelt Eukarisztiát. Hiszen ott jelen van Krisztus. A következő tanévet már úgy kezdtem Szegeden, hogy teljesen kicserélődve érkeztem meg a szemináriumba. A nyár "helyre rakott". És végtelen nagy hála volt bennem. A szemináriumi rektorom megbízott azzal a szolgálattal, hogy legyek a ház liturgikus vezetője. Örömmel fogadtam, és nagyon nagy megtiszteltetésnek vettem ezt a felkérést, hiszen én nem Szeged-Csanádi Egyházmegyés papnövendék voltam, hanem Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyés. És az addig bevált szokás az volt - legalábbis míg én a szemináriumba jártam - hogy kizárásos alapon csak szegedi egyházmegyés lehet a ház liturgikus vezetője, azaz főceremonára. Hiszen ő van jelen azokon az ünnepeken, szolgálatokon, amik csak a szegedieket érintik. Például egy karácsonyi vagy húsvéti szentmise. Hiszen a többiek, másik egyházmegyés papnövendékek ilyenkor a saját püspökükkel ünnepelnek együtt. Mondhatni hazatérnek az Atyai Házhoz.


- Melyek voltak az útjának a legfontosabb állomásai?

- Alapvetően a döntésem meghozatala után az elsődleges lépés, vagy ahogy te fogalmaztál legfőbb állomásai közé tartozik a kezdet. Az úgynevezett konkurzuson való megjelenés. Ez egy többlépcsős felvételi "vizsga". Először is egyedül bemenni egy bizottság elé, akik körbeülnek és kérdeznek. Nem volt semmi olyan, ami rossz érzéssel töltött volna el. Azonban természetes, hogy az ember izgul. Én is izgultam. Pedig az összes atyát ismertem gyerekkorom óta, akik ott voltak. Érsek úr ült középen.

Több mindenről kérdezgettek és sok mindenre felhívták a figyelmemet. Nagyon sok jó tanácsot kaptam a kezdetekre tőlük. Habár, akkor még nem tudtam, hogy felvettek-e vagy sem. Ez később derült ki. A következő lépcső, amikor másodévesként magunkra ölthettük a reverendát. A szent ruhát, amit a papok viselhetnek. Nagyon szép szertartás volt. A beöltözés előtti lelkigyakorlatunkat Palánki Ferenc püspök atya tartotta a Tékozló Fiú történetéről beszélt öt napon keresztül, több elmélkedéssel egybekötve. Meghatározó lelkigyakorlat volt számomra. Utána következett a lektorrá avatásom, ami a felolvasói szolgálatra jogosít fel.

Ennek ma már nincs igazából nagy jelentősége, azonban régen nem mindenki olvashatott fel egy-egy szentmisén, ez külön kiváltságnak számított, azonban az Egyházban megmaradt ez a szép hagyomány, hogy a papnövendékeket emlékezteti arra, hogy ez is nagyon szép és komoly szolgálat. Ezt követte az akolitussá avatásom, amikor hivatalosan, nem csak plébánosi engedéllyel áldoztathattam. Például a kórházban fekvő betegekre gondolok, akik nem tudnak eljutni szentmisére, de vasárnap mindenképp szeretnének szentáldozásban részesülni. Ilyen esetben is már áldoztathattam. Negyedévesként Kiskunhalasra kerültem, hiszen a gyakorlati időmet kezdtem el ebben a szép városban, s ezt követte, hogy diakónussá szentelt főpásztorom, dr. Bábel Balázs érsek-metropolita.A diakónus, az már a papság, a papi rend legalacsonyabb foka, a klérius tagja, mint állandó segítője a szertartásokat végző papnak. Diakónusként már keresztelhettem, temethettem, szentségi áldást adhattam, az Evangéliumot, azaz az Örömhírt olvashattam fel a szentmiséken. Megköszönöm a Jóistennek, hogy ide kerülhettem. Nemcsak azért, mert szép a város és barátságosak az emberek, hanem még az is nagy ajándék volt a számomra, hogy gyerekkori, fiatalkori plébánosom fogadott itt, Kiskunhalason. Külön nagy ajándék, hogy papként is itt szolgálhatok tovább Finta József plébános és Berki József káplánatya mellett. Most, áldozópapként tapasztalom meg igazán, hogy Isten milyen nagyszerű helyre terelgetett engem.

- Amikor Kiskunhalasra került, könnyen sikerült a beilleszkedés?

- Hogy egészen őszinte legyek nem teljesen. A gyakorlati időmet kezdtem el akolitusként, de még a szegedi főiskolával állandó kapcsolatot kellett tartanom ahhoz, hogy befejezzem a tanulmányait. Ez azt jelentette, hogy a legelső félévben, szinte mindennap ingáztam Kiskunhalas és Szeged között. Nagyon kimerítő és fáradtságos időszak volt ez. Ezt követően a következő évben már egyéni tanrendben, nappali tagozatos hallgatóként ugyan, de szintúgy lejártam Szegedre teológiát hallgatni, azonban már emellett hitoktatással is megbíztak, amit viszont itt, Kiskunhalason végeztem. Ez is állandó ingázással járt. Ebben az időszakban volt olyan félévem, amikor a főiskolán huszonkilenc vizsgám volt. Nem volt annyira zökkenőmentes az az év. De mint már mondtam, Istennél semmi sem lehetetlen, az Ő kegyelméből eredményes vizsgákat tudhattam magam mögött. A következő években a főiskolai tantárgyaim csökkenésével egyre többet tudtam foglalkozni a halasi emberekkel. Bízom benne, hogy érzékelték a változást. Sokan nem tudták, hogy miért nem vagyok soha elérhető a városban. Időnként fel-felbukkantam egy-egy helyen, de nyilván a valódi okát nem sokan tudták sajnos. Sokáig azt hihették, hogy zárkózott személyiségű vagyok, azonban bízok abban, hogy erre kellőképp rácáfoltam.

- Olvastam az egyik reakcióját arról, amikor megszerezte a diplomáját. Csupa hála és köszönet volt. Tényleg ennyire fontos az, hogy jelezzen ilyen formán is azoknak, akik segítették?

- Minekután a fentiekben kifejtettem a szolgálatom sokszínűségét, azaz, hogy mennyi mindennel foglalkoztam egyszerre - és ezt mindenféle önsajnálat nélkül - nyilván, hogyha tehermentesítik az embert egy-egy dologban, az mindenképpen csak jó. Hogyha a "szekér" megy magától is, vagyis inkább úgy fogalmaznék, hogyha van más, aki megbízható módon vezeti a szekerünket, akkor azért hálát kell adni. Ezt sokan nem képesek belátni sajnos, hogy igenis nagyon fontos a bizalom a másik ember felé. Ha az ember érzi, hogy bíznak benne, azaz fontos az ő tevékenysége, akkor sajátjának érzi mindazt, amivel megbízzák őt. A szakdolgozatom kapcsán azért voltam hálás, mert elsősorban egy kérdőíves kutatásra építettem az egészet. A szakdolgozatom címe: A bűnbocsánat szentsége, mint Isten irgalmasságának egyik kifejezője.

A kérdőívet kitöltőkért, a konzulensem segítségéért és állandó tanácsadásaiért voltam hálás. Ugyanis nagyon rövid időm volt a szakdolgozatot összeállítani. A témához hozzátartozik, hogy az ember azt az embert látja maga előtt, akit egész életében elkerülne, mert rákényszerített valamit, vagy pedig azt az embert látja, aki megmutatta neki, hogy van egy másik út is, nem csak az, amit a világ dizájnja kínál. Nem mindegy, hogy pl.: egy gyerek vagy fiatal huszonöt évig elfordítja majd a fejét, hogyha papot vagy hitoktatót lát, vagy pedig huszonöt, harminc, de akár nyolcvan év után is örömmel és boldogan köszön úgy, hogy "Dicsértessék a Jézus Krisztus, atya!"

Ezt nem magunkért kell megtennünk, hanem őértük. Nekem az a feladatom, hogy megmutassam Krisztust. Úgy bemutatni Őt, ahogyan Ő tette a példabeszédeivel vagy tanúságtételeivel, tanításaival. Néha nagyon durván szólt az emberekhez, korholta az embereket, de őszintén beszélt, azonban ne felejtsük, hogy volt, amikor leült a bűnösök közé. És ezt miért tette? Mert elfogadta a bűnt? Nem azért tette, hanem mert Krisztus felismerte az embert. Hogy az ember, az ember. Azonban Isten szeretett teremtménye, meghívottja.

Az embert segíteni kell, mert hajlamos arra, hogy eltéved, hogy letérjen a jó útról. Jézus pontosan ezt tette, segítette az embert, még azokat is, akik miatt megbotránkoztak Jézuson, hogy hogyan teheti meg, hogy a bűnösökhöz leül egy asztalhoz, hogy vendégségbe megy azokhoz, akiket a tömeg megvet. Jézus nem vet meg senkit. A szakdolgozatom erről szól. Ezért voltam hálás, hogy közel kétszáz ember kitöltötte a kérdőívemet, és nagyon őszinte válaszokat kaptam vissza. A szakdolgozatnak lesz folytatása is, ami egyben annak kibővítését, egyfajta mélyebbre ható kutatást jelent. Ez több mindenből ered, erre most nem térek ki.

daniatyababel- Élete legfelemelőbb pillanatának nevezte azt, hogy Bábel Balázs pappá szentelte. Úgy érezte, hogy megvalósult egy álom és beteljesedett az, amire készült?

- Természetesen igen. Érsek úr nagyon szép prédikációt mondott a szentelésünkön, mint ahogyan egyébként mindig is hatásos és lényegre törően tanít és buzdít bennünket. Erre kézsültem hat évig. Így talán nem tűnik hosszú időnek, de a készületem során több mindennel találkoztam. Azonban azt gondolom, hogy többnyire minden épülésemre szolgált.

- Augusztus elsejétől káplán a halasi plébánián. Milyen feladatai vannak?

- Több minden. Káplántársammal, Berki József atyával a kiskunhalasi kórházat látogatjuk, valamint két-háromhetente szentmisét mutatunk be a kórház kápolnájában. Természetesen a hitoktatással is foglalkozni fogok, mind iskolai, mind pedig plébániai keretek között. Ez egy kimeríthetetlen lehetőség, hogy a fiatalokkal való kapcsolattartás ne szakadjon meg. Ehhez hozzátartozik a jegyesek oktatása, keresztelési felkészítések, elsőáldozásra való felkészítő, a leendő bérmálkozókkal való foglalkozás. A szentmise celebrálása, valamint a papi karakterhez hozzátartozik a temetés is, ami mindenekelőtt arra hívja fel a figyelmet, hogy az embernek, aki hazaköltözött a mennyei Atyához, megadjuk a végtisztességet.

- A fiatalokra mennyi ideje lesz? Ezt azért kérdezem, mert láttam sok reakciót az egyik közösségi oldalon, főként ettől a korosztálytól. Ezekből úgy tűnik,  kedvelik Dani atyát.

- Igen, ezeknek a közösségi portáloknak rengeteg hátulütője van, pl.: az egyik, hogy rengeteg időt elvesz az embertől. Éppen most fogom rendszerezni és picit átalakítani a profiloldalamat, mert eléggé áttekinthetetlenné vált. Lesz egy teljesen nyilvános oldal - ami még csak bétaverzióként működik. Az utóbbi két hónapban, mióta pap vagyok sokszor megtörtént, hogy bármerre jártam, mire hazaértem átlagban több, mint tizenöt ember rögvest az ismerősöm szeretne lenni. Nem tűnik soknak. De két hónap alatt ez sok. Ez persze nem baj, de pont az ilyen esetekre találtuk ki a nyílt, egy kattintással elérhető profiloldalt. Valljuk be őszintén, hogy háromszáz embernek egy arcot könnyebb megjegyezni, mint egy embernek háromszáz tekintetet vagy épp nevet. Az internetes portálokat vagy közösségi oldalakat azért használom, mert a fiatalok legfőképpen, de már az idősebbek is regisztráltatják magukat. Sokkal könnyebb a kapcsolattartás, azonban sajnos veszélyesebb is, mert életidegenné válhat. A fiatalokat könnyebb a közösségi oldalakon megszólítani, valamint talán engem is könnyebben szólítanak meg, azonban kimozdítani őket ebből a virtuális valótlanságból, nagyon-nagyon nehéz. Dolgozunk rajta.


- A zene nyilván hozzátartozik a hivatásához. A szólógitár is?

- Nagyon szeretem a szólógitárt, de azon is csak akkordokat tudok lefogni. A skálázást nem tanultam meg. Többen kérdezték már, hogy miért nem. Igazából azért, mert régebben nagyon sokat zenéltem együtt azzal a zenésztársammal, aki ma már hét éve a sógorom. Ő nagyon profi zenész. Nemcsak azért profi, mert kiválóan használja a hangszert, hanem mert mindezt alázatosan teszi. Amikor együtt zenéltünk, koncerteztünk vagy szentmiséken vállaltunk zenei szolgálatot, akkor mindig ő volt az, aki szólózott két versszak alatt vagy között. Így nem voltam "rákényszerítve", hogy megtanuljam a skálázást, azonban nagyon szeretem, hogyha valaki jól improvizál a szólózáskor. Sógorom pont ilyen.

- Hogy tetszik önnek Kiskunhalas és az itteni emberek?

- Egyik paptestvérem, aki Kiskunhalason is szolgált, egyszer azt mondta: hogyha a Halasiak valakit megszeretnek, azt nagyon nehezen engedik el. Azonban, hogyha valaki nagyon nem tetszik nekik, akkor elkergetik. Az utóbbit még nem tapasztaltam - remélem, nem is fogom. Úgy érzem, hogy a halasi emberek nagyon is elfogadók és befogadók. Azonban, hogyha valaki idekerül, sohasem szabad falakat építenie maga köré, mert ezt nagyon megérzik az emberek. Természetesen az embernek meg kell szabnia a határait, hogy mit és meddig enged meg, azonban nem úgy, hogy teljesen kirekeszt mindenkit maga körül. Őszintén mondom, hogy hosszútávra tervezek Kiskunhalassal kapcsolatban. Azonban ez nem tőlem függ elsősorban, hanem főpásztoromtól. Hiszen ő látja, hogy hol van a szolgálatomra szükség. Engedelmességből pedig azt teszem, amit Érsek úr kér. Egyelőre azt a megbízatást kaptam tőle, hogy maradjak Kiskunhalason, az alsóvárosi főplébánián. Ennek pedig nagyon örülök. És ahogy látom, Kiskunhalas egy fejlődő város, épül és folyamatosan szépül.

 

Jáger Levente
Fotók: Anda Péter, facebook.com

Még több cikk

Példa az élete

Példa az élete