Doktor Szöszi harcai

- Még a rövid életrajzodból is kitűnik, hogy érdekes ellentmondások sora jellemez: könyvelést tanulsz, de közben kick boksz-minősítést szerzel, tudományos versenyt nyersz, de közben a manipulatív állatvédők után nyomozol. Hogy van ez?

- Már amikor Szegeden, a gazdaságtudományi karon jelentkeztem a regionális és környezetgazdaság-tan szakra, tudtam, hogy

nem akarok egysíkúan, fakón élni,

dolgozni; mondjuk csak könyvelni, csak számokkal foglalkozni. Ezért például a szakdolgozatomat is konkrét és – mivel halasi vagyok – helyi problémából akartam írni: a kis- és középvállalkozások és főleg az agrárvállalkozások hitelhelyzetéről.

- Az nem nagyon lehetett vigasztaló.

- Tényleg nem, mert még a Széchenyi-kártya és más kezdeményezések mellett is nehéz ezeknek a cégeknek jó hitelekhez jutniuk, és a rendszerváltás óta sújtja sokukat a gazdaságok szétaprózódása, a tőkeszegény kis parcellák léte…

- És hogyan ütköztél bele a hírhedt osztrák Négy Mancs „állatvédő” alapítvány működésével?

- A kutatásaim során, mivel ebben a térségben sok a libás-kacsás tenyésztő, vállalkozó, szembesültem azzal a súlyos kárral és finoman szólva ellentmondásos gyakorlattal, amit a Négy Mancs folytat. Ebből írtam aztán azt a tudományos diákköri munkámat, amivel országos első helyezést – és persze némi visszhangot is szereztem. Arra jutottam ugyanis, hogy a Négy Mancs az állatvédelem jelszavával, konkrétan a libatömés elleni fellépésével úgy okoz kárt magyar gazdáknak és nagyüzemeknek, hogy tudományos cáfolatok vannak a Négy Mancs lejárató kampányainak tartalmára.

- A Négy Mancs Halas környékén is eljátszotta ezt hamisított fotókkal, videókkal, és a vége az lett, hogy egy csomó exporttól elesett a térség, mert külföldön nem fogadták be az „állatkínzással” hízlalt liba máját.

- Sőt, a Négy Mancs elérte, hogy ne csak a májat, hanem semmilyen, töméssel hízlalt állati terméket se fogadjanak be osztrák és német áruházak. Még tüntetéssel is fenyegette azokat, akik „nem fogadnak szót”… Közben kiderült, hogy például a magyar Hungerit ellen akkor kezdett lejárató kampányba, miután a Hungerit nemet mondott arra, hogy a Négy Mancs – vagy az esetleg mögötte álló osztrák-német tőke – bevásárolja magát a magyar húsiparba. Érdekes módon a visszautasítás után hirtelen hatalmas veszteséget okozó piacvesztés szenvedett el a Hungerit…

- De hiszen a franciák is tömik a libát, és az utóbbi évtizedekben már nyilván nálunk is finomodott a tömés technológiája…

- Ez mind igaz. Csakhogy a franciáknál akkora a belső nemzeti piac, hogy szinte meg sem érzik a Négy Mancs lejáratásait. Mi viszont hatalmas mennyiségű kiváló minőségű libahús-terméket exportálunk, és érzékenyen érinti a nemzetgazdaságot, ha ebben visszaesés van. És tény az is, hogy ma már a tömés nem okoz szenvedést az állatnak – ezt több, beszerzett hiteles kutatási eredménnyel tudom igazolni.

- Nem féltél, hogy a Négy Mancs agresszív propagandistái utolérnek?

- Mivel többször és többféleképp kerestem és próbáltam választ kapni tőlük, tiszta volt a lelkiismeretem: azt írtam le mindenütt, amit tényszerűen igazolni tudok. Az ő felelősségük, hogy meg sem próbálták megmagyarázni a magyar húsipar ellen folytatott tevékenységük kérdéseit. Egyébként pedig nem vagyok félős; olyan vagyok,

aki, hogyha kell, kinyitja a száját.

- Na, engem ez érdekel igazán. Mi volt az, ami ilyenné: harcossá, szókimondóvá, igazságkeresővé tett? Mindig ilyen voltál?

- Nem, nem, sőt, kisgyerekként én voltam a család „szürke kisegere”. Tudod, a népmesékben a legnagyobb elindul, és sikerül neki. Aztán elindul a középső, és annak is sikerül valami. De aztán a legkisebbre vár, hogy valami igazán nagyot alkosson. Nálunk ez velem úgy volt, hogy én középsőként azt éltem meg: rám senki sem kíváncsi. Ha jöttek hozzánk, egyből azt nézték: hú, a legnagyobb milyen nagy, és hú, a legkisebb milyen aranyos…

- Ezért most megmutatod, hogy bezzeg a középső viszont meg sem áll a doktori címig…

- Ezen sokat mulatok magamban. Amikor elkezdtem Szegedre, az egyetemre járni, apukám balról fogta a síró anyukámat, jobbról meg engem, aki azért szipogtam, mert anyu sír… Aztán persze, bár mélyen kötődök Kiskunhalashoz, belejöttem, és úgy érzem, nagyképűség nélkül mondhatom, hogy mindenütt megálltam a helyem. Ha gyakornoknak mentem, alig akartak elengedni; ha egyetemi demonstrátornak álltam, azt tapasztaltam, hogy gyorsan ki tudok bújni a félénk, szólni alig merő kislányos szorongásból, és tudok jól beszélni tömeg előtt… Mindez azért valószínűleg nem ment volna, ha legfőképpen a két tesóm nem támogat, buzdít és nem áll mellettem folyamatosan. Csakhogy én még mindig többre-többre vágyom. Ezért fogtam bele a kisdoktoriba is…

- Doktor Szöszi, aki karatézni sem fél…

- Ez a Doktor Szöszi szó szerint értendő, ugyanis amikor először mentem haza Szegedről szőkére festett hajjal, apukám megkérdezte: „Ez biztos…?!” Mondtam neki, igen.

- De azért egy PhD-címmel lesz igazán meggyőző a szőkeség…?

- Hát, igen, lehet… A másik ok persze szakmai és tudományos: a kutatásaimról máris publikálok – például a közeljövőben a Valóságban és a Marketing & Managementben –, és van annyi forrásom, hogy már, éppen a múlt héten, fel is vettek a kisdoktori képzésbe. A „karate” valójában kick boksz. Ez pedig úgy volt, hogy az egyetemen, mire észbe kaptam, már csak a foci és ez volt választható tornatárgy. Így, bármi’ vicces is volt, a magam százhatvan centijével lementem az edzőterembe a magas, izmos pasik közé – nem mondom, hogy ők nem röhögtek ugyanúgy, mint én. Nagyon rendesek voltak, és végül csak eljutottam oda, hogy tíz kyu-val az első övet megszereztem. Szóval, tudok esni, de ütni-rúgni is, ha kell.

KohoutZ