Miért szeretem...? - Belényi Gábor

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani

 A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindíg, mindíg játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani, mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubinteát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyörész az ablakunk alatt?
Akarsz-e játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz-e játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

- Tudom, a vers alapvetően nem egy vidám darab, de minden sorában megbújik a játékosság, a gyermeki öröm, a gondtalan vidámság. Első találkozásom is ebben az életszakaszban  történt, azóta párszor összefutottunk a múló évek során, és úgy érzem, mindig egy új verset olvasok, egyre komolyabb a „helyzet”.  Az élet minden percében más szemszögből öleli át a földi kalandot. Talán minden ember szeretne egyszer újra gyermek lenni s csak játszani, játszani. Félünk attól, hogy egyszer fel kell nőni, hogy az élet köréből nincs kiszállás, csak a halál. És mégis szeretünk játszani s az életünket úgy élni, mintha sose lenne vége. A játék, melyre Kosztolányi invitál, maga az élet, tele fantáziával, nevetéssel és sóhajjal. Nem is tudom, ki mondta, hogy az élet egy játék, csak tudni kell játszani… Hát az élet pedig szép és az életet én is játszani akarom, nem csak élni. Átélni, érezni, szeretni, s ha egyszer mégis eljön a kaszás, majd jól kihívom egy játékra.

Pál László rovata