(►) Miért szeretem...? - Földváry Dóra

 

Reményik Sándor: A Göncöl szekerén

Derült az este, csendes, csillagos.
Túl minden szenvedélyen, lázon,
Én a Göncölszekerén kocsikázom,
Ott, ahol ember embert nem tapos.
A derekaljam: széna, illatos,
A Göncölszekér szénával tele,
Kaszáltak már az égi réteken,
S lelkemnek sohse volt ily fekhelye.

Hanyattfekszem s az ürbe bámulok,
Friss széna, illatos: a derekaljam,
A pici földtől be messze szakadtam!
Köztem, s közte ezer csillag-távol.
És mily csend van itt, milyen hallgatás!
Nincs berregés, nincs ostorpattogás,
A Göncölszekér csak úgy megy - magától...

A Göncölszekér biztosan halad,
Rúdja nem törik, fékje nem szakad,
El nem ragadja semmi;
Ó jó itt fenn az örök bolt alatt,
Az örök szénás-szekeren pihenni.
Lenn hagytam mindent, mindent, ami fájt,
Kelnek szívemben új melódiák,
A végtelenség árja szinte fölvet...

S mégis jó volna fejem alá tenni
Egy kis maroknyi édes anyaföldet.

 

- Bár tanulmányaimat magyar szakon végeztem elsősorban a csodálatos anyanyelvünk iránt érzett rajongásom, másodsorban az olvasás élvezetéből született novella szeretetem miatt, a versek tiszteletét mégis a zenének köszönhetem. A zene, a dalírás világított rá igazán arra, hogy milyen fantasztikus dolog, ha valaki néhány szóban, pár percben képes olykor világmegváltó gondolatokat közölni, embereket akár csak pillanatokra is önmagukból kifordítani, megfoghatatlan dolgokat szavakba önteni. Ugyan ez a nagyszerűség valamennyi művészetre igaz, de a mi különlegesen szép és választékos nyelvünknek köszönhetünk olyan remekműveket, amik mellett mára úgy érzem, tilos elmenni anélkül, hogy legalább egy ideig el ne időzzünk.

Általában a kevésbé lírai témájú verseket kedvelem, elsősorban azokat, amelyek a világ örök kérdéseire világítanak rá. A szerelmet, a halállal történő találkozásokat, a születést és az elmúlást... többnyire „hasonlóan" éljük meg. Természetesen ezeknek az érzéseknek a költészetben történő csodálatos kifejezéseit is élvezettel olvasom és hallgatom sőt, a mai napig megfognak. Mégis fontosnak érzem, hogy a nagy kérdéseket boncolgató versek pár remekül megírt, szépen csengő gondolatai indíttatást adnak elgondolkodni önmagukon, a világon és a helyünkön ebben a különleges és felfoghatatlan körforgásban. Egyfajta filozófiai útmutatókként szolgálnak, amire nagy szükségünk van a mai világban. Egy vers elolvasása csak néhány perc, a benne rejlő gondolatok és azok az érzések, amiket bennünk elindítanak felbecsülhetetlen értékek. Minden költemény művelődtet, szemléletet formál, elgondolkodtat, gyönyörködtet és számtalan olyan élményt és érzést ad, ami semmihez sem fogható.

Éppen ezért egy ideje (sajnos egyelőre nagyon kevés) külön időt szentelek annak, hogy a magam módján felhívjam mindazok figyelmét a magyar költészetre, akik erre nyitottak. A választásom így egy olyan versre esett, ami az első „önálló" munkám. Egy számomra igen kedves előadó, Side Liner alapjára készített vers (Reményik Sándor: A Göncöl szekerén) egy a napjainkban metaforikus, de szó szerint vett értelmében is fontos gondolatot közöl. Bár ennek igyekeznek ellentmondani a világ mesterségesen működtetett gondolatai és energiái, de a gyökereinket nem szakíthatjuk el. Ahogyan egy virág elpusztul gyökér nélkül, úgy mi magunk is üressé, érzéketlenné válunk, ha a gyökereinket elszakítjuk. A teljes, boldog és egészséges lét alapja a biztonság, amit mindenekelőtt a család és a haza támaszának érzése ad és egy életen át elkísér.
Az általam nagyon szeretett vers elkészülésének időpontja Ricsi (Kőteleki Richárd, a Draft együttes dalszerzője és  zenésze - P.L.) születésnapjára esett. Talán mert nincs véletlen, neki ajánlottam. Ricsi egy számomra csodálatos példakép a gyökerek megőrzése, az egészséges ragaszkodás tekintetében akár földrajzi, akár lelki vonatkozásban. Ő az, aki számomra megtestesíti valamennyi érzését ennek a különleges költeménynek.

Pál László rovata