Ezen a héten Juhász Gábor, a városháza művelődési osztályának munkatársa osztja meg olvasóinkkal, miért szereti az alábbi költeményt.
Az Úristen őriz engem
mert az ő zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól: »Nem haragszom!«
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy csak őt kivánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki azt énekli: Béke.
Bevallom, kisdiákként nem rajongtam túlságosan a versekért. Olvasni szerettem, de inkább prózai műveket, novellákat, regényeket. Természetesen kötelezően mindig megtanultam az aktuális verset. Baján jártam középiskolába. Osztályfőnökünk egy nagy műveltségű, széles látókörrel, mély emberséggel megáldott hölgy volt, Surányi Balázsné Margit néni. Sajnos már nem lehet közöttünk. Minden évben elvitt bennünket valamilyen kulturális eseményre vagy írókkal, költőkkel kapcsolatos fontos helyekre. Talán harmadévesek lehettünk, amikor osztálykirándulást szervezett Szekszárdra, Babits Mihály szülőházához. Nagy hatással volt rám az a miliő, amit ott láttunk: Babits életével kapcsolatos relikviák, fotók, újságcikkek, kéziratok vettek körül bennünket. A látogatás után elolvastam néhány versét. Volt, amelyik tetszett; volt, amelyik kevésbé érintett meg. Megerősítésként, hogy érdemes Babitscsal mélyebben is foglalkozni: a Magyar Televízióban 1980-ban a Veszprémi Filmszemle gálaműsorának egyik meglepetésvendége a már nagy beteg Mezei Mária volt. A művésznő Vitray Tamás hosszas rábeszélése után vállalta el, hogy még egyszer, utoljára nagyközönség előtt szerepeljen. Éppen Babits Mihály Zsoltár gyermekhangra című költeményét szavalta. Aki részese volt ennek az élménynek, nem felejti el egész életében. Bár ismertem ezt a verset, itt fogott meg igazán, Mezei Mária előadásában.
Magáról a versről egy-két gondolatot megosztanék. Babits 1917-ben, az első világháború idején írta ezt a zsoltárt. Túl akart lépni a napi eseményeken, a harcterekről érkező borzalmas híreken. A teremtménytudat vállalása jelenik meg a versben, a Gondviselőre való hagyatkozás. Harmincnégy éves volt, és ebben a költeményben először tűnnek fel a kései verseire jellemző motívumok: az Úristen szószólójaként megjelenő költő, a zászló, a kemény ellentétek, a vigasz keresése, a béke iránti vágy.
Pár évvel ezelőtt érdekes módon ismét találkoztam Babits zsoltárával. Ez a vers is erőt adott számomra a nehéz életszakaszomban. Bármikor, mint egy imádságot szívesen felelevenítem, vagy az interneten megnézem az egykori felvételt.
Pál László rovata
Dr. Anders Alexandra segítségével az örökségvédelem jelenéről és jövőjéről beszélgetünk. Megtudhatjuk, hogyan óvhatjuk meg közösen tárgyi és épített emlékeinket, és milyen szerepe van ebben a szakembereknek és a helyi közösségeknek.
