Ez a címe a kiskunhalasi Szatmári Szonja első verseskötetének, mely a közelmúltban jelent meg. Az egyetemista diáklányt mindig is vonzotta a költészet, egészen mostanáig azonban csak álom volt számára, hogy egyszer saját írásait tarthatja majd a kezében, egy szép kiadvány formájában.
- Mióta érdeklődsz a költészet iránt, mikor szeretted meg a verseket?
- Én mindig is humán beállítottságú voltam. Sokáig csak olvastam a verseket, viszont 2017-től komolyabban is elkezdtem foglalkozni saját szövegekkel. Nálam ez egy ösztönszerű, terápiás dolog volt ez. Nagyon sok belső feszültséget tudtam kiadni magamból a verseken keresztül. Egy évvel később, 2018-ban fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy szeretném, ha kézzel fogható nyoma is lenne az írásaimnak.
- Hogyan láttál neki álmaid megvalósításának?
- Az első alkotásaimban gyakorlatilag csak oldalakon keresztül írtam le folyamatosan, a hosszabbnál-hosszabb gondolataimat. Szövegileg, formailag semmilyen kerete nem volt még. Most már abszolút odafigyelek arra, hogy vannak például könnyedebb és nehezebb mondatok, amiket megfelelő módon kell váltakoztatni ahhoz, hogy annak meglegyen egy olyan dinamikája, amit egy jó szöveg igényel.
- Kezedben fogod az első saját versgyűjteményedet. Hogyan jutottál el a megjelenéséig?
- Azt gondolom, nagy előnyömre vált, hogy elkezdtem egyre több kortárs irodalmat olvasni. Az egyik idolom Simon Marci volt. Szinte hihetetlen, de 2022-ben elkezdődött vele a közös munkám. Online versműhelyeket tartott, oda kellett beküldeni saját írásokat, ezek alapján pedig kiválasztotta, kikkel szeretne együtt dolgozni a későbbiekben. 2024 júniusában küldött nekem egy üzenetet, hogy lesz az Erzsébetvárosi önkormányzatnak egy irodalmi pályázata, ahová szeretné, ha küldenék saját verseket. 10 költeményt adtam be, és úgy tűnik, jól döntöttem, mert a zsűri érdemesnek találta őket arra, hogy nyomtatott formában is megjelenjenek.
- Hogyan zajlik nálad az alkotási folyamat?
- A kezdetek óta ösztönszerűség jellemzi az alkotói munkámat. Ha van bennem egy belső nyomás, akkor érzem, itt az idő, hogy papírra vessem gondolataimat. Viszont ilyenkor ezeket azonnal le kell írnom, mert sajnos nem egyszer beleestem már abba a hibába, hogy megszületett egy szövegkezdemény, de úgy voltam vele, majd később lejegyzetelem, aztán mikor odaültem a papírlap fölé, már semmire nem emlékeztem. Azért őszinték a verseim, mert mindig pillanatnyi lélekállapotot tükröznek.
- Ez most már akkor sokkal több, mint hobbi, ugye?
- Teljes mértékben. Én akkor tudok verset írni, akkor tudok adni magamból, ha ez engem is épít valamilyen szinten. Büszke vagyok a most megjelent kiadványra, és bízom benne, hogy ez egyelőre csak a kezdet. Tíz szövegem került bele, így felfoghatjuk egy kisebb ciklusnak is. Ettől sokkal több van bennem, így szeretnék majd egy tudatosan felépített, összeállított kötetet is idővel.
Az Időrétegek legújabb adásában az archaeozoológiával, vagyis a régészeti állattannal foglalkozunk. Dr. Csippán Péterrel, az ELTE Régészeti Intézetének adjunktusával arról beszélgetünk, mit árulhatnak el az állatcsontok az egykori társadalmak táplálkozásáról, gazdaságáról, életmódjáról és kulturális szokásairól.
