Több ezer dedikált képe van

- Mikor kezdted el gyűjteni az autogramkártyákat? 
- A katonai időm letöltése után, a ’80-as évek végén. Ha jól emlékszem, az elsőt egy német vívónőtől kaptam postai úton.  
- Nem éppen olcsó hobbit választottál. 
- Ez igaz. Egy levél feladása Amerikába 600 forint körül van. Egy időre abba is hagytam a gyűjtést a megnövekedett postaköltségek miatt. 
- Honnan szereztél címeket? 
- A régi időkben ifjúsági magazinokból, nyugati lapokból, például a Bravóból, később az internetről. Írok a megadott címre, általában kérnek válaszborítékot is, és jobb esetben, utána érkezik hozzám a kért kép. 
- Mekkora a gyűjteményed? 
- Körülbelül hatezer dedikált fotóm van. A világ különböző pontjairól érkeztek, szinte minden kontinensről kaptam már.

- Hogyan rendszerezed őket? 
- Amikor még kevés volt, akkor a szekrényben egymásra tettem a borítékokat, azután albumokba rendeztem a képeket. Az elmúlt két hétben is ezzel foglalatoskodtam. 
- Melyik műfaj áll igazán közel hozzád? 
- Színészportrém van a legtöbb, régen arra álltam rá. Mostanában meg már inkább zenészeknek írok. A jazz képviselői állnak igazán közel hozzám. A zenészek általában aktívabbak a neten, velük könnyebb felvenni a kapcsolatot. 
- Változtak az elmúlt években, évtizedekben az autogramkérési és feladási szokások? 
- Részemről igen. Sokan még postán kérnek, én az utóbbi időben inkább elektronikusan intézem. Az utóbbi időben több művész írta, hogy nincs fotója, többnyire digitális képei vannak. 
- Akkor az a járható út, hogy választasz képet, letöltöd, előhívatod, elküldöd számára és aláíratod? 
- Igen. Persze így sem egészen biztos, hogy érkezik válasz. Szoktak írni azért. Az előzetesen folytatott, e-mailes levélváltás közvetlenebb kapcsolatra ad lehetőséget. Több üzenet közvetíthető, mint hagyományosan, postai úton. 

A bővebb interjút a Halasi Tükör hetilap május 5-i számában olvashatják. 

Kép-szöveg: Pál László