Szélcsend

Egy jó iskolaigazgató olyan, mint egy hajóskapitány. Ha kell szélcsendben, ha kell, viharban, ha kell háborgó hullámok között, és ha kell, akkor derűs időkben is magabiztosan tartja a kormánykereket. Kárász Péter pont ilyen volt. Kimért, őszinte, derűs, ugyanakkor határozott és magabiztos. Szerette azt, amit éppen csinált. A Fazekas-iskolát, ahol kisiskolásként szocializálódott, és amelynek később megbecsült tanára, igazgatóhelyettese, az utóbbi években pedig az igazgatója volt. Jól állt neki ez a feladat, pontosabban hivatás, merthogy ő ezt sohasem kipipálandó sornak tekintette. Attól, neki ez sokkal többet jelentett.

- Nincs kedved a Blues Boots-ban zenélni? Rád gondoltunk, be kellene ülnöd a dob mögé. Péter telefonált. Meglepett. Számomra így kezdődött a muzsikálás, neki köszönhetem. A próbák, a koncertek, a Fazekas-bálak, mind mind ezernyi szép emlékkel ajándékozott meg. Most már tudom azt is, hogy nagy gasztroguru voltál, és azt is, hogy a Creedence legalább olyan jó, mint a Beatles. Tényleg, Peti, mostantól ki állítja majd meg az esőt, Who'll Stop the Rain? Remélem, azért a gitárodat is magaddal vitted a hajóval.

Apropó, hajózás. A vitorlázás. A tenger, a Balaton. Ami ezeket összekötötte az a családod. Az életed értelme, akik mindig ott voltak veled, mögötted. A legnehezebb pillanatokban is, amikor  júliustól már a háborgó tengeren imbolygó hajóval kellett megküzdened. De Te kezedben tartottad a kormányt akkor is.

Azt sohasem mondtam neked, sajnos, csak most tudom megtenni, hogy pont olyan vagy, mint Rómeó. Neked is van egy Júliád, akit nagyon-nagyon szerettél.

Annyi mindent lehetne még mondanom neked. Lehetetlen. Abban viszont biztos vagyok, hogy ha tehetném, akkor most azonnal nyomtatnék neked 3D-ben egy új életet.