- Látok magam előtt egy képet, hogy kislány Bodrogi Viola tanár néniset játszik a szüleivel. Megtörtént ez a valóságban is, vagy csak a fantáziámban létezik?
- Pontosan így történt. Édesanyám nevelőapukájával játszottunk ilyet. Talán másodikos vagy harmadikos lehettem. Mindig dolgozatot írattam vele, matekpéldákat kellett megoldania. Én ezeket javítottam, és magyaráztam neki, hogy mi lett volna a helyes megoldás. Nyilván a játék kedvéért a papa direkt elrontotta a példákat, de jót mókáztunk. Édesanyám boltvezető volt az akkor egyetlen papírboltban, és gyakorlati oktatóként is tevékenykedett. Sokat voltam nála gyerekkoromban, amikor pedig jöttek a kereskedő-tanulói, és számonkérés következett, segítettem anyunak az írásbelik javításában. Ha sok volt a rossz válasz, nagyon ki tudtam rajta akadni (nevet).
- Egyetlen pillanatig sem volt kétség benned, hogy ez a te pályád?
- Volt egy pici kanyar, de már felnőttként. Férjhez mentem, és bekerültem egy gyógyszerészcsaládba. A párom fogtechnikus, a szülei pedig patikusok. Beleszerelmesedtem abba a hivatásba is, gyógyszertári asszisztens végzettséget is szereztem, sőt, dolgoztam is a családi gyógyszertárban a tanítás mellett. Nagyon szerettem, talán még most is van bennem vonzalom a gyógyszerészet iránt. Érdekelnek az orvosi dolgok, és a biológia is.
- Egykoron szűtsös diák voltál. Egyértelmű volt, hogy végzett pedagógusként ide jössz vissza?
- Mindig jónevű iskola volt ez az intézmény, rengeteg gyerekkel. Azok a pedagógusok, akik még engem is tanítottak, itt voltak akkor, amikor én pályakezdőként visszatértem egykori iskolámba. Várnainé Zsófika volt az igazgató akkoriban. A gyakorlatomat is itt töltöttem, és már abban az időben mondták, hogy várnak szeretettel. Nem volt kérdés, hogy itt kezdjem a pályafutásomat. Hornyákné Sztanyik Magdolna mellett indultam, neki nagyon sokat köszönhetek. Rendkívül segítőkész volt, s a munkakapcsolatból aztán egy barátság alakult ki, amely a mai napig tart. Napközisként kezdtem, készségtárgyakat tanítottam. Egy év után pedig már osztályfőnöki felkérést is kaptam. Elment szülési szabadságra egy kolléganő, és bennem látták, hogy alkalmas lehetek erre a feladatra is, így átvettem a harmadikos osztályát. Gyakorlatilag azóta osztályfőnökként is számíthatnak rám, máig is a 3-4. évfolyamon vagyok osztálytanító. Később az osztályfőnöki munkaközösség vezetőjévé választottak munkatársaim, egészen az igazgatóhelyettesi megbízatásomig ezt a feladatot is elláttam.

- Elképzelhető az, hogy ha nem olyan pedagógusok tanítottak, neveltek volna téged az általános- és középiskolában, akkor nem ezt a pályát választod?
- Biztos, hogy ez is benne volt. Nálunk egyébként nincs a klasszikus értelemben vett pedagógus a családban, anyut kivéve, ő is ugye elsősorban kereskedő, s mellette gyakorlati oktató volt. Mindig is vonzódtam a gyermekek felé, főként az alsó tagozatosok felé. Emlékszem annak idején, Palásti Károly tanár úr, a Szilády-gimnáziumban nagyon reménykedett abban, hogy magyar-töri vonalon megyek majd tovább. Nem volt ahhoz affinitásom, hogy a felső tagozatosokat tanítsam.
- Nekem az összes emlékemben úgy szerepelsz, hogy éppen szervezel, rendezel, nyüzsögsz. Egy fontos szereplője vagy a Központi-iskolának. Ez bennem azt feltételezi, hogy Ormosné Bodrogi Viola nagyon szeret szervezni. Jól érzem?
- Ez így van, valóban mindenben benne vagyok (mosolyog). Szeretem átlátni a dolgokat. nem azért van ez, mert szeretek ott lenni mindenütt, hanem azért, mert sok olyan helyzet van, amit meg kell oldani. Én pedig szeretek ezeknek az élére állni. Úgy érzem, hogy jól látom, és jól átlátom a dolgokat. Meg tudom oldani a hirtelen jött problémákat is. Ezt látja, örömmel fogadja az iskolavezetés is, mert helyre vannak téve olyan dolgok, amelyek már nem az igazgatónő terheit nehezítik.
-Több mint 30 éve vagy a pályán. Változtak a korok, változtak a gyerekek. Nyilván ehhez neked is idomulnod kellett. Melyek voltak ezek a legfontosabb változások?
- Én még az X-generáció tagja vagyok, a mostaniak pedig már az Alfa-generáció tagjai. Igaza van Steigervald Krisztiánnak, aki a generációk harcáról ír. Szeretem az előadásait és a tudományos munkáját is. Nagy változások vannak, és ezt nemcsak a tanítványaimon, hanem a saját gyermekeimen is észreveszem. Teljesen mások, mit amilyenek mi voltunk ilyen idős korunkban.
- Változnia kell a pedagógusnak is?
- Nyilván az ötödik ikszen túl nehezebben megy az idomulás, de amennyire kellett, lehetett, tudtam a mostani generációkhoz igazodni. Természetesen a pályám elején én is tapasztalatlan voltam, ilyenkor volt nagy jelentősége annak a mentori szerepnek, amelyet például Hornyákné Magdika töltött be az életemben. Rajta kívül még több rutinosabb kollégától kaptam segítséget. Nagy-Czirokné Horváth Ilditől is nagyon sokat tanultam módszertani szempontokról, nevelési problémahelyzetek megoldásáról. Az elején még keményebb az ember, próbálja ezt a karakteres, pedagógus-szerepet hozni. Én is ilyen voltam a magam határozottságával, aztán az évek alatt sokat „lágyultam”. Nekem is vannak gyermekeim, egyre több diák került ki a kezeim közül. Ennyi év alatt pedig több volt tanulóm gyermeke is iskolánk tanulója lett. Ez mind-mind befolyásolt. Látni azt, hogy mennyi kis küzdelem van az ő életükben, ahogy bekerülnek az iskolába, és nap, mint nap meg kell harcolni mindenért, a sikerért. Egyre több problémával szembesülünk mi is, nekünk a feladatunk, hogy a szorongásaikat próbáljuk oldani, és a megoldásokban segítséget nyújtsunk. Ez mind hatással van egy pedagógusra, így rám is.

- Egy tanító néni valahol pótanya is, nem?
- Igen, és én azt vallom, nem biztos, hogy egy matematikapélda megoldása egy órán a legfontosabb dolog. Sokszor inkább az a lényeges, hogy a felmerülő problémákat ott, akkor megbeszéljük, megoldjuk. Friss élmény ezzel kapcsolatban, hogy a beszélgetésünkre pont egy óráról jöttem. A szünetben akadt egy kis konfliktus két fiúcska közt. Ezt helyre tettük a gyerekekkel, megbeszéltük, ki miben hibázott, azt a tananyagrészt pedig, amely emiatt maradt el, egy másik alkalommal bepótoljuk. A lelküket, mentális egészségüket is ápolni kell, ez is egy fontos pedagógusi feladat.
- Amikor elkezdted a pályát, nyilván volt elképzelésed erről az egészről. Most, több mint 30 esztendővel bölcsebben, mennyiben kaptál mást, mint amire előzetesen számítottál?
- Én alapvetően jól érzem magam a bőrömben, jól érzem magam ezen a pályán. Ha újra választani kellene, most is ez lenne az utam.
- Ha azt mondom, hogy Balatonakali, mi jut róla eszedbe?
- Az a szívügyem. A tanítás mellett egy másik szerelem. 1999 óta vezetem az iskola nyári táborát Akalin. Előtte is több alkalommal táboroztam ott, főiskolásként, sőt, gimnazistaként is. Hozzám nőtt az évek alatt. Nem tudom elengedni, és szerintem nem is akarom. Áll mellettem egy nagyon jó szervezőcsapat, aki mindenben segít. Igény van rá, egyre többen szeretnének részt venni a táborainkban. Én egyébként dolgozom a Vakáció Kft-nek is, nemcsak az iskolai alkalmakat szervezem.

- Amikor megtudtad, hogy megkapod a Magyar Ezüst Érdemkereszt Polgári Tagozatát, mi volt az első gondolatod?
- Bejött az a sejtésem, hogy Nagyné Lehoczki Zsuzsanna igazgatónő valamiben mesterkedett, felterjesztett a díjra. Ez volt az első gondolatom, nyilván az mellett, hogy büszkeség töltött el, meg nagyon örültem neki. A legelső elismerésemet akkor kaptam, amikor a 100 esztendős iskolánk megünneplésére nagyszabású gálarendezvénnyel készültünk. Később átvehettem a Kiskunhalas Város Közneveléséért Díjat 2018-ban. Ez az állami kitüntetés a legmagasabb szintű jutalma a munkámnak. Volt erről sejtésem, mert igazgatónő sugallta, hogy méltó vagyok erre, és hogy meg kell kapnom.
- Olvasóinknak hogyan kell elképzelni az értesítést arról, hogy valaki állami kitüntetésben részesül?
- Kaptam egy tájékoztatót a felterjesztés tényéről, és nyilatkoznom kellett, hogy elfogadom-e, amennyiben pozitív döntést hoz a bizottság. Egy hónapra rá az értesítettek arról, hogy megítélték a díjat. Amikor ez nyilvánosságra került, nagyon sokan gratuláltak nekem. Nemcsak a kollégáimtól, a szülőktől kaptam visszajelzést, hanem az egész városból. Volt, aki ismeretlenül is megszólított, gratulált. Ez mind nagyon jól esett.
- Abban a szerencsés helyzetbe kerültél, hogy a kitüntetést „hazai pályán”, az iskola tanévnyitóján vehetted át…
- Így van. Augusztus 19-én volt a hivatalos átadó, ám arra a napra előre leszervezett családi programom volt. A Belügyminisztériumból felhívtak, hogy miként tudom átvenni a díjat. Egyik módja azt lett volna, hogy felutazom Budapestre, és az államtitkár úr adja át az érdemkeresztet. Nem így történt. Igazgatónő és Bányai Gábor országgyűlési képviselő úr közbenjárására az iskolai tanévnyitó ünnepség lett a díjátadó helyszíne.
Igazán felemelő érzés volt a református templomban, a saját iskolám közössége előtt átvenni a kitüntetést.

- Mivel foglalkozol szívesen szabadidődben?
- Van két gyönyörű lányom, és egy nagyon rendes férjem. Szívesen vagyok a családommal, van egy családi nyaralónk a Balaton partján, szabadidőnkben sok időt töltünk ott. Szeretek sütni, főzni. Elég nagy baráti társaságunk van, sokat vagyunk együtt.
- A lányok biztosítják majd a család pedagógus utánpótlását?
- Mindketten még sziládys diákok. Luca a nyelvek felé orientálódik, felsőfokú nyelvvizsgája van angolból. Lilinek is van nyelvvizsgája, de az ő figyelme inkább a gyógyszerészet, orvosi vonal felé irányul. Ők is a Központiból indultak.