- Jó kedvűen, kerékpárral érkeztél meg a Közösségek Házához, mint ahogyan tetted azt hosszú évtizedeken át. De mikor is lépted át először ennek az épületnek a küszöbét?

- Egészen pontosan 1982. augusztus 15-én kezdtem itt a munkát. Akkor még persze egészen másképp nézett ki ez az udvar. Akkor éppen egy jelentős átalakítás zajlott a főépületben, és a kisebb épületet akkor építették ide. Azóta sok minden változott, de nagyon a szívemhez nőtt ez a helyszín, hiszen ha az ember egy helyen ennyi időt eltölt, akkor tényleg olyan érzés, mintha hazajönne, mikor ide belép.

- Mikor érezted azt, hogy jó úton haladsz? Mi a legjobb visszaigazolás az emberektől egy-egy megvalósult program kapcsán?

- Már a legelejétől, mivel tényleg jól éreztem itt magam, megtaláltam a helyem. Először Szegedre hívtak, hogy maradjak ott a főiskola elvégzése után, de a szüleim kérték, jöjjek vissza Halasra, én pedig eleget tettem a kérésüknek. Itt éppen volt egy betöltetlen állás, úgyhogy legnagyobb örömömre, ide kerültem. Bár szerettem már akkoriban is a város összes kulturális helyszínét, de jó, hogy végül itt kaptam állást. Éreztem, hogy ahogy teltek az évek, egyre több ember jött az általam szervezett programokra, megbarátkoztak velem, velünk. Sok színházat szerveztünk, de egyszemélyes előadásokat is meghívtunk. Ilyen volt például Szabó Gyula színművész vagy Psota Irén művésznő estje. A Forrás-Új Tükör klub pedig azért volt izgalmas, mert minden héten kedden új vendéggel, új témával kellett jelentkezni, ami tényleg kihívást jelentett.

- Azt tudjuk, hogy Te mit adtál a városnak kulturális értelemben. Na, de Te mit kaptál az emberektől az évtizedek alatt?

- Mit kaptam? Az emberek szeretetét. Biztosan vannak olyanok, akiknek nem vagyok szimpatikus, vagy volt valami kisebb konfliktusunk, de büszkén mondhatom, hogy az emberek 95 százalékával jó a viszonyom. Kicsit úgy érzem magam mostanában, mint anno Baráth Józsi bácsi, aki ha végigment az utcán, száz ember köszönt rá és szólította meg. Rám köszönnek szinte minden másodpercben a járókelők, megkérdezik, hogy vagyok, elbeszélgetünk, ami nagyon jól esik. A legtöbb kapcsolatomat itt, ebben az épületben szedtem össze. Kollégák, barátok, vagy csak az egyszerűen benéző nénikék, kisgyerekek. Mind-mind fontosak számomra.

- Nyugdíjas lettél. Visszavettél a tempóból vagy ugyanolyan aktívan telnek mindennapjaid?

- Is-is. Több időm jut a mindennapi, hétköznapi teendőkre. E mellett persze járok színházi előadásokra, koncertekre, de ezzel együtt azért le is lassultam, hisz nincs annyi feladatom, mint amikor még aktívan dolgoztam. Mostanság azt kérdik tőlem, szoktam-e unatkozni. Ilyenkor mindig azt mondom nevetve, hogy ezt a szót hároméves korom óta nem is ismerem, úgyhogy nem, egyáltalán nem. Otthon van csomó kulturális anyagom, amiket rendszereznem, kategorizálnom kellene. Fotók, meghívók, iratok, dokumentumok, amik valamiért fontosak számomra. Erre is sok időt kellene szánnom. Bármilyen hihetetlen, alig van időm olvasni, pedig sok jó könyv vár arra, hogy végre kézbe vegyem. De nem baj, mert mint mondtam, nekem az emberi kapcsolatok a legfontosabbak. Mindentől többet ér, amikor reggelente elmegyünk a barátaimmal meginni egy jó kávét a cukrászdába. Van egy mondásom, miszerint sem a fiatalság, sem az egészség nem biztosíték arra, hogy megéred a következő öt percet, úgyhogy élj úgy, hogy tartalmas legyen az életed.

- A Közösségek Háza nem csak a szívedben van jelen, hanem az otthonodban is, mivel kaptál egy ide kapcsolódó ajándékot a közelmúltban.

- Bizony! Nekem karácsonykor van a szülinapom és a családtagjaim, barátaim megleptek egy Sáli Levente festménnyel, ami ezt az épületet ábrázolja. Nagyon meghatódtam, szerintem még a könnyem is kicsordult, mikor megláttam. Természetesen megvan a helye a lakásomban, a hálószobában lesz, így reggelente ezzel a látvánnyal ébredek, este pedig ezzel alszom el.

- Hogyan tovább? Sok pihenés vagy sok kerékpározás?

- Szerintem azt mindenki tudja, hogy nekem Szabadka nagyon közel áll a szívemhez. Sokat járok oda, örülök, hogy ilyen jó a két település kapcsolata. Szóval, amennyit csak tudok, megyek majd Szabadkára, e mellett pedig továbbra is kulturális rendezvényekre szeretnék járni. Mozi, színház, koncertek, szinte bármi jöhet. A kerékpáros klubunkkal jó lenne bejárni a környéket és Magyarország szép tájait. De ha csak egy dolgot kellene mondanom a jövővel kapcsolatban, akkor az viszont az lenne, hogy tovább építsem az emberi kapcsolatokat, mert attól jobb érzés tényleg nincs, mikor kilépsz az utcára és azt érzed, szeretettel fordulnak feléd.

szöveg-fotó: Szőri Attila
az archív képeket Király Gábor bocsátotta rendelkezésünkre