- Már gyermekkorodban megvolt benned az állatok szeretete?
- Igen, megvolt. Én is, mint a gyerekek többsége szeretett volna egy kutyát. Veszprémben laktunk. Ezzel kapcsolatban az első emlékem az, amikor a Bazár nevű újságban megláttunk egy hirdetést. Ingyen elvihető kuvasz-skót juhász keverék kutyusoknak kerestek új gazdákat, tőlünk körülbelül egy órás útra. Folytak a könnyeim és úgy kértem a szüleimet, hogy menjünk oda és hozzunk el legalább egyet. Belementek és elmentünk. A kis Polskink hátsó ülésén, mellettem egy dobozban kuporgott az új kiskedvencem hazafelé menet. Cézár lett a neve.
- Te voltál a keresztanya?
- Nem, ez családi névadás volt. Ez már a harmadik lehetőség volt. Az előző kettőnél egyáltalán nem volt meg az egyetértés. Ez egyébként általános iskola első osztályában történt velem.
- Meddig élveztétek egymás társaságát?
- Másfél évvel később elköltöztünk egy másik helyre, ahol harmonikaajtó, lambéria is volt. Cézár éppen a rágós korszakában volt, úgyhogy őt átköltöztettük vidéki rokonainkhoz, egy családi házba. Rendszeresen látogattuk, vártam mindig ezeket a pillanatokat. Néhány évvel később azt vettem részre, hogy a szüleim folyton elodázzák a látogatásokat. Aztán karácsony előtt nem sokkal kiderült, hogy pár hónappal korábban Cézárt valaki megmérgezte, vagy mérgezett patkányba harapott, és nem élte túl. Ez elég nagy törés volt bennem.
- Gondolom jött a következő kutya…
- Nem, utána nagyon sokáig semmilyen állatom nem volt. Jóval később kaptam hörcsögöket, de nekik csak 2-3 év az élettartamuk. Felnőtt fejjel erősödött bennem a vágy, hogy legyen valamilyen négylábú állatom, de a körülmények miatt kutyában nem gondolkodhattam felelősségteljesen. Így lettek tengerimalacaim.

- Ez még Veszprémben volt?
- Nem, már itt, Kiskunhalason, egy panelház negyedik emeletén.
- Hogy kerültél Halasra?
- Munka révén. Az egyik jóbarátunk itt alapított céget, és jöttünk vele. A párom és én is más városból jöttünk, viszont itt lett közös otthonunk. Ennek már 12 éve, igaz, hogy eredetileg csak fél évben gondolkodtunk. Szóval már halasiként lettek tengerimalacaim.
- Ezek az állatok panelbarátok, ha jól gondolom…
- Sokat tanultam ebben az időszakban. Beléptem több csoportba az interneten, amelyekből sok hasznos dolgot megtudtam. Ennek nyomán döbbentem rá, hogy valami nem stimmel az én kedvenceim tartásával. Elég kicsi volt a ketrecük. Két kanról volt szó, mert nem támogatom a szaporítást. Feltűnt, hogy rivalizálnak , egyik nem engedte szabadon mozogni a másikat. Először ez még viccesnek tűnt, de mikor az étel és a víz is elérhetetlenné vált az egyik tengerimalac számára, biztos voltam benne, ez így nem oké.
- Mit tettél?
- Nagyobb helyre költöztettem őket. Addigra már annyira összebalhéztak, hogy külön ketrec kellett nekik. Egymás mellett voltak, a ketreceken keresztül volt köztük kapcsolat. Jobban elvoltak, nekem viszont nem tetszett ez a helyzet, mivel ők társas lények és nehezen viselik az egyedüllétet. Ki akartam békíteni őket. Szépen, lassan, a felügyeletem mellett, elkezdtem az összeszoktatást. Ez annyira jó sikerült, hogy egy évvel később már nem ketrecben, hanem egy majdnem két négyzetméteres kifutóban éltek közösen. Szerencsére volt hozzá helyünk. Hat-hét éves korukig, a halálukig nagyon jól megértették egymást. Ekkor már egy családi házban éltünk.
- Nevük volt?
- Egyikük Igor, a másikuk Alfonz volt. Amikor meghaltak, akkor el is temettük őket szépen a kertünkben. Ekkor már nagyon sokat gondoltam arra, hogy jó volna egy kutya, de úgy éreztem, sem mi, sem pedig a házunk nincs erre felkészülve. Nem akartam meggondolatlanul belevágni. Sokat olvastam, csoportokból informálódtam. Ebben az időben volt itt Halason, a Mancs a Kézben Kutyamentő Alapítványnál Duna, a vak labrador, aki országos hírnévre tett szert. A története szívbe markoló volt. Már azon gondolkodtam, hogy tudnám örökbe fogadni. De be kellett látnom, hogy ez lehetetlen, mert a házunk nem volt alkalmas egy vak kutya életterének.

- Mi volt a döntő pillanat, amely meggyőzött Téged, hogy jó gazda lennél?
- Bíró Brigiék, a Mancs Alapítvány, önkénteseket keresett a menhelyre. Én rákérdeztem, hogy mit is kellene ott csinálnom. Azt mondta, hogy menjek ki és személyesen tájékozódjam.
- Kimentél…
- Igen. Elsőre nem találtam oda, kicsit késtem is a megbeszélt időhöz képest. Brigi annyira természetesnek vette, hogy aki ott van, az már önkéntes is. Én pedig nem ellenkeztem. Az első feladatunk az volt a többiekkel együtt, hogy félős kutyákat szoktassunk hozzá az emberekhez. Ez abból állt, hogy a kutyaház elé leültünk, finom falatokkal a kezünkben, és vártuk, hogy az eb kijöjjön hozzánk. Nekem a legproblémásabb kutyus jutott. Ő tényleg rettegett. Minden héten egyszer voltunk kint. Nekem az óriási élmény volt, amikor a kutya kidugta a fejét a házból és kinyalogatta a kaját a kezemből. Aztán más feladatokat is kaptunk. Ott ragadtam. Az ott töltött órák aztán folyamatosan nőttek. Egyre több feladatot kaptam, néha például részt vettem a beteg állatok gyógyszerezésében is. Bíztak bennem. Volt olyan, hogy az összes kutyát a menhelyen megtanítottam az „Ülj!” parancsra.
- Ha nem tévedek, akkor a menhelyről lett saját kutyád?
- A párommal sokat beszélgettünk erről. Az biztos volt, hogy menhelyről lesz kutyánk. Az is biztos volt, hogy olyan fajtát szeretnénk, ami viszonylag kis helyen is jól el van. Kizárólag kis mozgásigényű eb jöhetett csak szóba. Brigitől nagyon sokat tanultam, többek közt az ivartalanítás fontosságáról, és hogy akkora méretű kutyát válasszon az ember, főleg első kutyának, amivel fizikailag is elbír.
- Végül mi alapján választottál?
- Amikor Mindyt először megláttam, azonnal szerelem volt. Úgy nézett ki, mint egy kis róka és a tekintete a vesémig hatolt. Szerintem ott, akkor eldőlt, hogy ő jönni fog velem haza, csak akkor még tartottam magam, mert nem éreztem magam elég felkészültnek. Volt egy olyan időszak, amikor átkerült egy másik részlegre, én pedig szomorkodtam, mert azt hittem más vitte haza. Mindenképpen szerettem volna egy társat is neki. Volt egy másik kutyus, aki még igazából kölyök volt, így elég sokat „zaklatta” Mindyt játékkal. Velem is sokat csibészkedett, volt, hogy kilopta a kesztyűmet a zsebemből, amíg takarítottam nála. Úgy láttam, jól elvannak együtt, így esett a másik választás Odinra. Ő hasonlít egy kölyök labradorra, van is benne olyan habitus. A családfában valószínűleg találnánk ilyen felmenőt. Valójában mindketten keverékek, utcai vegyesek. Mindyben biztosan van még valamilyen terelővér is. Menhelyi kutyáknál mindig kérdéses az előélet. Szerencsére Odinnak nincsenek traumái, hiszen ő csak körülbelül 4 hónapos volt, mikor összeszedték az utcáról. Mindy viszont egyéves koráig láncon élt, nem túl szerető közegben, ami nyomot hagyott benne. Amikor hozzánk került, és hirtelen mozdulatokat tettünk, folyton összerezzent. Az első közös városi sétáinkon, szinte mindent megugattak, az autókat, a fákat, a szobrokat. Nagyon új volt nekik minden, ezért sem akartam őket a menhelyen kapott neveik átkeresztelésével stresszelni, amire addigra már hallgattak. A hülyeséget persze nagyon gyorsan megtanulják egymástól.

- Mi maradt számodra az önkénteskedésből?
- A szabadidőm nagy részét a két saját kutyámmal töltöm, kutyaiskolába is járunk, a JuMába, mert sokat kell még tanulnunk, főleg nekem. Úgy vagyok vele, most igazából rájuk fordítom az energiámat. Sokat fejlődtek, és látom, hogy van értelme a közös munkának. Sokkal többet teljesítenek, mint amit kinézek belőlük. Viszont néha van olyan, hogy szólnak, segítsek megkeresni kiszökött kutyákat. A közelmúltban pedig próbáltam befogni egy kóbor ebet, de iszonyatosan bizalmatlan volt az emberekkel.
- Ránézésre is színes egyéniség vagy, temperamentumos nő. Szerinted ezt a kutyák is észreveszik?
- Lehetséges. Azt észrevettem, hogy engem általában szeretnek az állatok. Volt arra is példa, hogy sétáltunk, és egy ló odajött hozzám, akinek a gazdája azt mondta: ez nem annyira jellemző rá. Én mindenkihez egyformán közeledek, még a csúnyácska kutyusokat is megszeretgetem. Amikor élő karácsonyfát vettünk, mindig a legrondábbat kerestük, mert ő is megérdemli, hogy egyszer szép lehessen.
- Civilben, amikor nem a kutyusaiddal sétálsz, mi a foglalkozásod?
- Szoftvertesztelő mérnök vagyok. Teljesen más világ, de simán összeegyeztethető.
- A férjedet is megfertőzted az állatok szeretetével?
- Ő egy rendezvénytechnikával foglalkozó cégnél dolgozik, úgyhogy elég kiszámíthatatlan az időbeosztása, főleg a nyári főszezonban. Amikor elhatároztuk, hogy kutyáink lesznek, úgy egyeztünk meg, hogy csak az enyémek, minden felelősséggel együtt. Ha viszont valamiért én nem tudok elmenni velük sétálni, vagy ellátni őket, azért helyettesít. Sőt, a család előtt bemutatózik a kutyákkal, azokkal a trükkökkel, amelyeket én tanítottam nekik. Mindig jutalmazza őket, ő a jó fiú a szemükben.
- Veszprém után nem csendes Halas?
- Én egyébként nagyvárosi lány vagyok, ugyanis annak idején Veszprémből Pécsre, majd onnan Budapestre költöztem. Az elején szenvedtem egy kicsit, de igazából a munkám elvitte a fókuszt. Most is a legtöbb barátom Pesten lakik, de sokszor lejönnek hozzánk, vagy mi fel, hozzájuk. Most már abszolút kiegyensúlyozott a dolog. Érzem azt, hogy jó ide hazajönni, pláne néhány napos nagyvárosi nyüzsgés után.