- Mikor jelent meg az életedben a vallás?
- Óvodásként. Már akkoriban voltak hittanórák, és Tiszaalpáron, ahonnan származom, bencés nővérek tanítottak bennünket, utána még alsó tagozatosként is. Igazából ott kezdődött. Gyorsan hozzáteszem, a családom is vallásgyakorló, így rendszeresen jártunk templomba. Az életünk része volt az istenhit, a vallásosság. Szinte természetes volt, hogy így közeljött hozzám is. Emlékeim szerint már általános iskolában érdeklődni kezdtem a papság feladata iránt.
- Aktív részese voltál a miséknek?
- Igen, általánosban már ministráltam, később pedig az énekkarban is szolgáltam. Belekerültem a liturgiába, ami nagyon megérintett. Amit láttam a plébánosom részéről, az pedig egyre jobban érdekelt. Vonzó lett. Kicsi gyerekként, ami abban a korban természetes, amit láttam, leutánoztam.
- Abban az életkorban már megjelennek a példaképek, akik akár azt is befolyásolhatják, hogy az ember milyen úton folytatja tovább. Neked volt ilyen személyiség?
- A gyerekkori plébánosaim ilyenek, később, pedig a szemináriumban azok az atyák közül, akikkel találkoztam, tanítottak, többüket példaképemnek tekintek. Az egyház szentjei között is vannak olyanok, akiknek az élete megfogott, példaszerű volt.
- Fontos lépcső az ember életében, amikor a felnőtté válás útján a középiskolába lép. Neked tudatos volt az a választás, hogy a piarista gimnáziumban tanulj tovább?
- Abszolút. Biztos voltam abban, hogy egyházi középiskolába szeretnék menni. Tudtam, hogy az is pluszt tud nekem adni a lelki élet terén. Érdekesség volt számomra, hogy a négy évem alatt négy szerzetes tanított, zömében világi tanáraim voltak. Viszont hangsúly volt a valláson, a lelki életen, ami számomra nagyon fontos volt. Ott megerősödtem, tudatosabbá váltam. Az érettségihez közeledve pedig eldöntöttem, a papi hivatást választom. Meghallottam a hívást, és erre igent tudtam mondani.

- A középiskolás évek az útkeresés időszakát is jelentik, a szabadsággal együtt. Volt olyan pillanat, amikor meginogtál, elgondolkodtál a jövődet illetően?
- Volt, de egyáltalán nem volt akkora ez az elbizonytalanodás. Nem térített le az utamról, nem billentett ki az elképzelésemből. Később, a szemináriumi képzés idején is voltak ilyenek, hullámszerűen jöttek, de nem voltak jelentősek.
- Érettségi után egyből következett a papi szeminárium?
- Egyből jelentkeztem érsekatyánál, hogy papnövendék szeretnék lenni. Már akkoriban úgy éreztem, hogy nem tudtam volna magamat más hivatásban, szolgálatban. Nyilván voltak más életpályák, munkák, amik korábban érdekeltek, de jöttek, aztán mentek. A papság viszont kitartott. Érsekatya egyből fel is vett, és Esztergomba küldött, hogy ott kezdjem meg a tanulmányaimat. Ez hat éves képzést jelentett, öt esztendőt Esztergomban, egyet pedig, a gyakorlati évet egy plébánián.
- Hogyan emlékszel vissza arra az időszakra?
- A szemináriumi évek, főként az első kettő számomra a tisztázódás időszaka volt. Kicsit jobban elgondolkodtam az ima élet terén is, hogy tényleg ez-e az én hivatásom, tényleg ezt szeretném-e? Kérdés volt az is, vajon a Jóisten is szeretné azt, hogy én pap legyek? Realizálnom kellett magamban, hogy milyen lemondásokkal is jár ez a szolgálat, mondjuk a családalapítás terén. Ebben sokat segítettek az ottani atyák. A spirituális atya pedig azért volt ott, hogy a papnövendékek lelki életét támogassa. Nagyon sok imamódot tanultam meg, de a szemináriumi társaim, barátaim is sokat segítettek a nehézségek legyőzésében. Mindent meg tudtunk beszélni.
- Említetted a hullámszerűen, időnként felmerülő kétségeket. Ezekkel együtt is érezted, hogy ez a te utad?
- Sok öröm, pozitív dolog ért kispapként is. Akolitussá avatásom után idősotthonokba jártunk áldoztatni, igeliturgiákat tartani. A hitoktatásban is részt vehettem. Amikor elkezdtem gyakorolni a papi feladatokat, szolgálatokat, akkor ezekben rengeteg pozitív visszajelzést kaptam. Megerősítettek abban, hogy amit csinálok, van értelme, és ez másoknak is az épülésére tud szolgálni. Őket is közelebb tudtam hozni Istenhez.

- Idén júniusban szenteltek pappá. Hogy élted meg azt a pillanatot?
- Nagyon felemelő volt. Tavaly volt a diakónus-szentelésem, most pedig a pappá szentelésem. Amire évek óta készültem, az tényleg itt van. Ezt felfogni, realizálni, nagyon jó érzés volt. Nagy pillanatként éltem meg, persze volt bennem izgalom is. Nem is azzal kapcsolatban, hogy minden jól menjen. Hanem inkább azért, hogy ezt én miként élem meg, miként tudok jelen lenni ebben. Nemcsak testben, hanem lélekben is. Sokat jelentett a felkészülés időszaka. Egy lelki gyakorlaton vettem részt, amely öt napon át tartott. Elcsendesedés, elvonulás, a napokat imádságban tölteni. Fontos volt számomra ezt az időszakot is megélni. A pappá szentelésem előtt én Püspökszentlászlón voltam, az Életrendezés Házában. Ott az Isten és az én kapcsolatomra tudtam figyelni. Az elmúlt hat év egy fontos folyamat volt az életemben, a lépcsők, az örömök, a nehézségek, az emberi kapcsolataim, a barátságaim alakítottak, formáltak engem is.
- Mikor derült ki, hogy Kiskunhalasra szólít a hivatás?
- Én konkrétan a pappá szentelésem után, a szertartást követően tudtam meg ezt a hírt. Seffer Attila atya, az itteni plébános már korábban tudta, hogy én leszek az új káplán. Már a szentelésem előtt beszéltem vele, de ő nagyon jól titkolta ezt. Korábban már több alkalommal jártam a városban, voltam a plébánián is. Nem volt teljesen ismeretlen a közeg, ismertem a paptestvéreket, és néhány hívővel is volt alkalmam találkozni. Örömmel fogadtam a hírt, hogy ide, Kiskunhalasra szólít a szolgálat.
- Megérkeztél, milyenek a tapasztalataid az itteni közösségről?
- Nagyon jó volt megtapasztalni, hogy mennyi segítséget kaptam már az első napokban, amikor ideköltöztem. Örömmel, szeretettel fogadtak az emberek, ez sokat segítettek nekem a beilleszkedés elején. Ahogy teltek a napok, a pozitív érzés tovább erősödött bennem. A napokban volt az a szentmise, ahol köszöntöttek, bemutatkozhattam. Ezt követően, amikor találkoztunk, éreztem a szeretetet. Jelezték, ha bármiben segítségre van szükségem, számíthatok rájuk. Nagyon várom, hogy meg jobban megismerjem a közösség tagjait, a városlakókat.
- Milyen feladataid lesznek?
- Attila atyával természetesen beszéltünk már erről. Az egyik fő szolgálatom a II. Rákóczi Ferenc Katolikus Gimnáziumban és Technikumban lesz, mint iskolalelkész. A hitoktatás mellett a lelki napok megszervezése, az áhítatok megtartása lesz a feladatom az intézményben. Nagyon szeretem a hitoktatást, az elmúlt években volt módom ezt gyakorolni. Újdonság lesz számomra az iskola lelki életének segítése, de azt tudom, hogy ezt is nagy örömmel végzem. Az intézményen kívül természetesen aktív részese leszek a plébánia életének is. A szentségek kiszolgálása, szentmisék bemutatása, keresztelések, esketések, temetések végzése is jelen lesz a szolgálatomban.

- Említetted, hogy már gyakoroltad a hitoktatást. Én úgy érzékelem, és ezt más atyákkal való beszélgetések során is érzékeltem, a fiatalokat nem biztos, hogy a hagyományos módszerekkel lehet Istenhez, a hithez közelebb vinni. Isten a közösségi oldalakon is jelen van. Jól gondolom?
- Nagyon fontos, hogy megszólítsuk a fiatalokat, fontos, hogy megismerjék a hitet, a vallásgyakorlást. Ugyanakkor ez önmagában kevés. Mivel a fiatalabb korosztály, vagy egy gyermek is azt a példát követi, amit a felnőttektől, elsősorban a családjában lát. Ami az iskolai hitoktatást illeti, nekem is vannak saját módszereim. Én korban közelebb vagyok hozzájuk, számomra is ismerősek azok a behatások a közösségi médián keresztül, amelyek befolyásolják az embert, kialakítanak ebben a korosztályban szorongásokat, megfelelési kényszereket. Azzal kell együtt élnünk, hogy felgyorsult a világ, ezért mi is rövidebb ideig tudunk odafigyelni egy-egy dologra. Ez gyakorlatban, a hittan órákon is úgy jelenik meg, hogy adott egy 45 perces foglalkozás. Azt nem lehet csinálni, hogy én végigbeszélem, végigdarálom ezt a háromnegyed órát. Ami bennem kialakult, az órákat megpróbálom nem tanóraként kezelni. A hittan nem egy tantárgy a sok közül, inkább egy gyakorlatibb jellegű alkalom. Az embernek az Istennel való kapcsolatát, a lelki életét, az imádságot tudjuk gyakorolni. Igyekszem ezeket az alkalmakat változatossá tenni, hogy interaktív legyen, szeretem használni az okostáblát, nem csak a könyveket. Beszélgetünk, olvasunk, videókat nézünk. Így több oldalról meg lehet közelíteni egy adott témát.
- Nekem van egy olyan ideám, hogy a fiatalabb generációnak szüksége volna a beszélgetésre, de inkább írásban, a világhálón kommunikál.
- Fontos a személyes odafigyelés, a meghallgatás, a beszélgetés, hogy megtudjuk, számukra mi a fontos, mi az, amire nekik igényük van. Ezek általában nem nagy igények, csak annyi, hogy odafigyeljenek rá, szeressék. Ez a mai világban sokszor hiányzik.
- Amikor kicsit kikapcsolódsz, van „énidő”, akkor mivel foglalkozol szívesen?
- A zene szeretete, az éneklés most is megvan, amikor van rá idő, lehetőségem. Mindenevő vagyok, a komolyzenétől az egyházi zenén át egészen a popig. Ez hangulattól függ. Olyan is van, hogy én zenélek. Zeneiskolában ugyan nem tanultam, de magamtól kicsit jobban elmélyedtem az orgonálásban. Énekkarban, kórusban is énekeltem korábban. Ez is része volt a kikapcsolódásomnak. Szeretem a filmeket, a sorozatokat, változatos műfajokban.