- Tősgyökeres kiskunhalasi vagy?
- Nem, én kiskőrösi származású vagyok. Később kerültem Kiskunhalasra, itteni középiskolában tanultam, és azóta itt élek. Ide mentem férjhez, de az a kapcsolat már régen véget ért.
- Már az iskolában eldőlt, hogy az egészségügyi pályát választod?
- Én világ életemben ápolónő akartam lenni, talán nem véletlen, mert édesanyám is azt csinálta negyven éven át. Kiskőrösre jártam általános iskolába. Hetedikes koromban meghalt az apukám, engem ez nagyon levitt az életről. Pedig továbbtanulás szempontjából ez volt a legfontosabb időszak. Nem voltak jó az átlagaim, hiába szerettem volna jelentkezni a kecskeméti Szent-Györgyi Albert Egészségügyi Szakközépiskolába, nem volt esélyem. Kiskunhalasra jöttem, az akkori Garbaiba, nagyon jó tanáraim voltam, dr. Kósa Évát, Juhász Györgyöt, Paor-Smolczné Takács Katalint említeném. Megvolt a kórházi háttér, nagyon családias volt a légkör. Kint, a Kőrösi úton egy csapatban volt a négy évfolyam, átjártunk egymáshoz, sokat tanultunk az idősebbektől.
- Érettségi után rögtön munkába álltál?
- Fontos volt, hogy akkoriban lehetőség volt kitanulni a szociális gondozó és szervező szakmát. Juhász György mondogatta nekünk, hogy ez azért jó, mert ápolunk, tanulunk is, plusz egységvezetői technikákat is el lehet sajátítani. Ezeket különböző szociális területeken lehet hasznosítani. Akkoriban olyan volt a helyzet, hogy 200 százalékon teljesítettünk minden gyakorlaton. Kiskőrösön, a baptista idősek otthonában voltam, nagyon pörögtem.
- A szociális szférában helyezkedtél el?
- Férjhez mentem, már Kiskunhalason dolgoztam, többek között a fogyatékosok napközijében. Később a Kőrösi útra, a pszichiátriai otthonba kerültem, na, ott nagyon szerettem. Kiváló közösség volt, én azon a részlegen voltam, ahol az időseket ápolták. E mellett szakápolói végzettséget szereztem. Ennek révén kerültem kapcsolatba a kórháziakkal, és találkoztam először a mentőzéssel.

- Mi volt számodra a motiváció arra, hogy nőként, mentőápoló legyél?
- Az Országos Mentőszolgálat ezt akkoriban már engedélyezte. Budapesten akkor már ez nem volt szokatlan, Kecskeméten is megjelent az első női mentőápoló. Én dolgoztam a kórházban, a kardiológián, és ott sokat találkoztam a mentőkkel. Egyre jobban kinyílt az agyam szakmailag, és egyre jobban kezdett érdekelni az egész. Jelentkeztem.
- Miben volt más a mentőzés, mint az egészségügy, vagy éppen a szociális ágazat más területe?
- A mentőzés egy más világ. Ott tudnod kell, hogy mit csinálsz. Ketten vagytok a társaddal, csapatban kell együttműködnötök, és sokszor pillanatokon múlik valakinek az élete. Önállóan ténykedsz, döntesz, ahhoz, hogy ezt meg tudd csinálni, nagyon sokat kell tanulnod. A bajtársiasság pedig mindennél fontosabb. Emlékszem, amikor a covid-járvány idején mindenki holtfáradt volt, megjöttek az osztályra a mentők, és nem láttad rajtuk a kiégés legkisebb jelét sem. Nem értettük, hogyan lehetséges ez. Láttam őket mosolyogni, és abban minden benne volt. Amikor pedig ügyeletben voltam, és volt alkalmam beszélgetni velük, ők mindig azt emelték, ki, hogy az övék egy nagycsalád. Én akkor egyedül voltam ebben a városban, és elgondolkodtam, náluk, velük nekem is lehet egy új családom.
- Mi kellett ahhoz, hogy kocsira kerüljél?
- Az első szűrő szerintem a rátermettség, a bajtársak, akik már ismertek engem nagyon sokat segítettek. Szegeden volt a képzés, amely olyan magas szintű volt, hogy utána nyugodt szívvel vonulhatsz. Nagyon kemény időszak ez, de minden fáradtságot, lemondást megért. Ezután volt egy három hónapos próbaidő. Viszont szerintem a legfontosabb az volt, hogy a férfi kollégáknak példaértékű volt a hozzáállása, a segítőkészsége.

- Pont kérdezni akartam, milyen volt, nőként bekerülni egy olyan közegbe, ahol korábban ezt a munkakört csak férfiak látták el?
- Generációváltás közepén csöppentem be a kiskunhalasi mentőállomás életébe. Az idősebb, rutinosabb bajtársak nagyon sokat segítettek. Számukra nem az ego volt a fontos. Az első időszakban még tapasztaltabb kollégával vonultam, akikre mindenben számíthattam. Ugyanez elmondható az irányításról, mindenki azért dolgozott, hogy én azon a napon, helyt tudjak állni. Soha nem engedték el a kezem, és ez most is így van. Bármit kérdezhettem tőlük, soha nem éreztem különbséget abban, hogy nő vagy férfi, az számít, hogy mit tudok, és hogy helyt tudsz-e állni kritikus pillanatokban. Mi, nők talán empatikusabbak vagyunk bizonyos helyzetekben, de nélkülözhetetlen a férfi segítség. Mondok egy példát: hiába megyek ki egy idős nénihez, hajnali kettőkor, mert két hete fáj a csuklója, és vett már be gyógyszert, én bármit mondhatok. A férfi bajtársam pedig azt mondja: aranyoskám, most keressük meg együtt a ridikült, meg a szvettert, és menjünk le a mentőautóba. A néni szó nélkül elindul. Aztán van olyan helyzet is, amikor erőszakkal találkozunk. Ott akármilyen szerepet felvehetek, lehet én tesó, rokon, ő mégis átlépi azokat a határokat, amiket én már nem tudok kezelni. A fiúk pedig ügyesen megoldják.
- Első önálló eseted?
- Képzeld, már nem emlékszem. Azt tudom, hogy betegszállítások voltak, az irányítás, mint már említettem, nagyon figyelt rám. Fokozatosan engedett bele a mélyvízbe.
- Mentálisan vagy fizikailag megterhelőbb ez a hivatás, és most nem feltétlen a hordágycipelésre gondolok.
- Én tudom, hogy mit bírok fizikailag. Azt mondom, ha egy nő mentőzni akar, akkor tudja, hogy mit vállal. Nincs csajoskodás. Nehezebb, mint a kórházi osztályon, ott emelem, fürdetem a beteget, de arra vannak technikák. Ha viszont valakit le kell hozni a negyedikről, hordágyon, az kőkemény fizika. Pszichésen sem egyszerű, és úgy érzem, időnként talán nehezebb is, mint fizikailag.
- Mindenkinek van szerintem olyan, hogy a nagybetűs eset. Neked is?
- Egy néhány hónapos kisfiú újraélesztése. Kemény volt, sosem felejtem el. Ott éreztem először igazán, hogy miért is csináljuk. Csapatban dolgoztunk, a gyerkőc életben maradt. Emlékszem, hogy amikor beültem az autóba, mondta a tapasztaltabb kolléga, hogy nyugodtan sírjak, mert látta, hogy érzelmileg mekkora hatással volt rám. És én sírtam, de csak addig, amíg visszaértünk az állomásra, leparkoltunk, és kinyitottuk az ajtót. Vettünk egy nagy levegőt, és vártuk a következő riasztás.

- Szeretnél tovább lépni, hogy mentőtiszt legyél?
- Bizony, szeretnék. Mentőtiszt hallgatóként tanulok. Nagyon nehéz, de készülök rá. Kellő kitartással meg lehet csinálni. Az elmúlt két évben nem volt lehetőségem úgy tanulni, ahogy szerettem volna, de meg fogom csinálni. Én azt mondom, hogy nőként, mentőápolóként nem lehet nyugdíjba menni, ez nem az a munka.
- Párod, Papp Dávid rendőr. Vele hogyan ismerkedtetek meg?
- Először akkor láttam, amikor még a kardiológián dolgoztam. Aztán később, már mentőápolóként volt egy közös helyszínünk, egy családi csetepaté miatt riasztottak bennünket, és a rendőrséget is. Több sérült volt. Kiérkeztünk, aztán megláttam őt. Magas volt, nagyon jól nézett ki, tudtam, hogy ő kell nekem. Így kezdődött, már egy párt alkotunk. Most pedig együtt várjuk, hogy megszülessen a kisbabánk.
- Most táppénzen vagy, mi van akkor, ha meghallod valahol a mentőautó szirénáját?
- Hiányzik. Ez egy szerelem. Mindig eszembe jut egy történet. Amikor még szekundáltam, akkor hátul kellett ülnöm. A mentőápoló és gépkocsivezető elöl, a helyszínen pedig megpróbálod minden mozdulatukat ellesni. Amikor először bekapcsolták a szirénát, én ott hátul sírva fakadtam. Aki ezt meghallja, felveszi a piros kabátot, számára ez óriási felelősséget jelent. Nagyon nagy súlya van, amilyen kis történeteket elmeséltem, azokat mind hordozzák a kabátjaink. Nehéz, de szép.
Jáger Levente