- Hogyan derült ki a betegséged?
- Nem vettem észre semmit, nem volt semmi olyan tünet, amely arra utalt volna, hogy beteg vagyok. 2022. márciusában kaptam egy behívót életem első mammográfiai szűrésre. Akkor voltam 45 éves. Előtte nem volt ilyen vizsgálat, mert Covid-járvány volt. Abban biztos voltam, hogy elmegyek, ha már kaptam ilyen lehetőséget. Egyébként minden évben jártam nőgyógyászati szűrésre. Megvolt a mammográfia, és még azon a héten hívtak a kórházból, hogy szeretnék ezt megismételni. Visszamentem, és amikor megvolt a vizsgálat, utána rögtön átküldtek ultrahangra. Ott mondta a doktornő, hogy találtak egy csomót a mellemben.
- Elmondták, hogy ez mi lehet?
- Akkor még nem kaptam bővebb tájékoztatást, az biztos volt, hogy van ott valami. Meg kellett várni a biopszia eredményét. Megvolt a mintavétel, tíz nappal később derült ki, hogy rosszindulatú daganatom van.
- Mi volt az első gondolatod?
- Húú, mondhatnám, hogy összeomlott bennem valami. Óriási szerencse, hogy van egy szerető családom, amely biztonsági hálóként mögöttem, mellettem állt. Megfordult a fejemben, hogy miért pont én? Nem iszom, nem dohányzom, normális életet élünk, két gyermeket szültem, mindkettőjüket másfél éves korukig szoptattam. Nem volt semmi előjel, nem volt olyan rizikófaktor, amely azt mutatta volna, hogy melldaganatom lehet. Pozitív személyiség vagyok, nem is gondoltam arra, hogy ez a rosszindulatú betegség elér engem.
- Mostanában (is) sok negatív kritika éri az egészségügyet. Te mit tapasztaltál, mert ennél a betegségnél különösen nem mindegy, hogy milyen a másik oldal.
- Nem tudok elég hálás lenni a halasi kórház radiológusainak. Ahogy ők hozzám álltak, az csoda volt. Sokat segítettek, a doktornő egy tünemény volt. Ugyancsak pozitív a tapasztalatom a halasi onkológiáról is, ahol szintén sok segítséget kaptam, hogy merre, hogyan kell elindulnom. Az nagyon nehéz időszak, amíg nem lépsz rá a kezelés útjára. Amikor közlik veled a diagnózist, és nem tudod, hogy mi lesz veled, az a legborzasztóbb érzés. Nekem egy drasztikus műtétem volt, amikor ezzel 45 évesen szembesültem, iszonyú nehéz volt. Ez nem volt olyan egyszerű, hogy azt a valamit csak úgy kivágják, és ezzel vége. Ettől sokkal komolyabb dologról volt szó.

- Hol volt a műtét, és a kezelés?
- Szegedre irányítottak, ahol szintén nagyon sok pozitív benyomást szereztem, segítő hozzáállást tapasztaltam. Kemoterápiás kezelésem is volt, nyolcat kaptam, négy-négyféle bontásban. Az borzasztó volt, de erre előzetesen is figyelmeztettek. Arra mondjuk nem számítottam, hogy ennyire kemény lesz. Engem nagyon megviselt. Először volt a kezelés, és azt követte az operáció.
- Melyik volt fájdalmasabb ennek a folyamatnak, a lelki vagy a testi része?
- Mindkettő együtt. Már említettem, hogy nekem nagyon nagy szerencsém van a családommal. Ugyanez elmondható a barátainkról is, akik végig mellettem, mellettünk álltak. Nagyon sok segítséget kaptam, lelkileg támogattak. Megmondom őszintén, azt nem gondoltam, hogy testileg ennyire megvisel. Volt fájdalmam, a kemoterápia valamennyi kellemetlen mellékhatását átéltem, a hajam elvesztésétől a hányáson át minden előfordult. Embertelen időszakként éltem meg. Annyit azért hozzá kell tennem, manapság már jó, hogy sokféle lehetőség van úgymond a következmények enyhítésére. Vannak szép kendők, parókák, amelyekkel át lehetett hidalni a nehezebb időszakokat.
- Volt abban az időszakban, amely nagyon megdöbbentett, amire nem számítottál, és most itt elsősorban nem a testi vonatkozásokra gondolok.
- Nem hittem volna, hogy ennyi beteg van. A váróban döbbentem rá, hogy a daganat nem korfüggő. Voltak nálam jóval fiatalabb nők, lányok. Nehéz is ilyen helyen kapcsolatot teremteni, mert nem biztos, hogy a következő alkalommal találkoztok egymással. Mert a betegség erősebbnek bizonyul.
- Meddig tartott a kezelés, a gyógyulás folyamata?
- A műtétet követően volt egy utókezelésem, amely majdnem egy éven át tartott. Nekem összesen másfél évet ölelt fel ez az időszak az életemből. Jelenleg is tart, mert utógondozás alatt állok. Minden hónapban kapok injekciót, esténként gyógyszert kell szednem. A doktornő az mondta, hogy ez az egész egy közel 10 éves folyamat lesz.
- Milyen időszakonként kell visszajárni ellenőrzésekre?
- Az elején még nagyon sűrűn, ami három hónapot jelentett. Most tartok abban a fázisban, hogy félévente. Később ez majd évente lesz.

- Neked ki, mi adott erőt?
- Mindig azt mondtam magamban, hogy 45 éves vagyok, nekem még sok dolgom van. Meg kell élnem, hogy az unokáimat tologatom a városban, segítenem kell a gyermekeimnek. Még annyi mindent meg akarunk valósítani a férjemmel. Végig ezek jártak a fejemben.
- Ki lehetett ebből kapcsolni? Létezett egy másik életed, amikor nem gondoltál a betegségre, és úgy történt minden, mintha ez a baj nem is létezne?
- Ki kellett kapcsolni. Én pont a nyári időszakban kezdtem el kezelésekre járni, így óvakodnom kellett például a napfénytől. A kirándulás nem jöhetett szóba, de én nagyon szeretek sütni, főzni. Nélkülem nem nyitott ki a piac szerdán, és szombaton. Ha egy kicsit jól voltam, akkor sütöttem, főztem. Meg ott voltak a barátaink, akiket már említettem. Jöttek értem, vittek. Fagyiztunk, sétáltunk. Olvastam, bicikliztem, és persze rengeteg időt töltöttem a családommal.
- Mennyiben változott meg az életed?
- Kaptam, kaptunk egy második lehetőséget az élettől. Ez sokkal értékesebb, mint az első. Csupa közhelyet tudnék felsorolni, de ezek tényleg így vannak. Átértékelsz magadban mindent, hogy micsoda örömök léteznek a hétköznapokban. Nem idegesítem fel magam olyanon, amelyen korábban lehet, hogy megtettem. Apró dolgoknak is lehet örülni, és nem akarok mindent egyszerre. Érdekesség, de azt sem gondoltam, hogy ennyien szeretnek.

- Emlékeim szerint veled abban az időszakban is lehetett találkozni az utcán. Aki nem ismerte a történetedet, az maximum azt látta, hogy megváltoztál.
- Nem csináltam titkot a betegségemből. Ez egy kisváros, gyorsan terjednek a hírek. Amikor jöttem ki a kórházból, sírtam, már aznap volt, aki felhívott és kérdezte mi van velem. Merthogy valaki látott, amikor kiléptem az onkológiáról. Volt olyan, hogy odajött valaki hozzám az utcán, és megszeretgetett. Kaptam az üzeneteket, hogy velem vannak, szurkolnak nekem, és hogy milyen ügyes vagyok. Én már akkor eldöntöttem, hogy nem fogok semmit eltitkolni. Azért, hogy hátha tudok valakinek segíteni ezzel. Szerettem volna, ha sokan megtudják, végig lehet ezt csinálni, és lám, itt vagyok. Úgy voltam vele, hogy hátha egy jó tanáccsal tudok segíteni annak, aki hasonló betegség ellen küzd.
- Hasonló témában volt alkalmam beszélgetni Brigittával, aki elmondta nekem, hogy a kezelések mellett fontos tényező a lelki oldal. Ha te nem akarod, és nem hiszel benne, akkor a terápia is hatástalan…
- Mielőtt kiderült volna az, én bajom, akkor tudtuk meg, hogy édesanyámnak súlyos betegsége van. Ezt én nem tudtam elfogadni, és mindenáron meg akartam gyógyíttatni. Az én betegségem kellett ahhoz, hogy elfogadjam az övét is. Oda kell figyelni magunkra, ez a legfontosabb. Sokan mondják, hogy ők bizony nem mennek el mammográfiára, mert fáj. Nem az fáj. Én nem tudok elég hálás lenni a sorsnak, hogy pont akkor kaptam meg azt a behívót. Ha az nincs, akkor nem derül ki, csak később a betegségem. Én nem vettem észre semmit. Nem értem, hogy miért.
- Átértékelted magadban az életed?
- Igen. Jobban odafigyelek magamra, és a családtagjaimra is. Amikor van szűrővizsgálatra lehetőség, akkor biztosan elmegyünk rá.
- Mi volt számodra a legfőbb üzenete ennek az időszaknak, amit magad mögött hagytál?
- A testünk jelez, figyeljünk oda rá. Ha kell, lassítsunk. Szeressük az életet.