- Meglepetés volt, hogy átvehetted a Kiskunhalas Város Szociális Ellátásáért Díjat?
- Éppen Budapestről jöttünk hazafelé, autóban ültünk. Megmondom őszintén, az ébrenlét és az alvás határán volta, amikor megcsörrent a férjem, Miklós telefonja. Az autó kijelzőjén láttuk, hogy a bölcsődevezető, Márton-Miskei Beáta hívja. Ebben nekem semmi furcsa nem volt, mert Miki elég aktívan részt vesz az intézmény életében. A Bea annyit mondott, hogy engem keres. Az én telefonom pont le volt némítva. Nyiladozott a szemem, pláne akkor, amikor közölte, ő szeretné megosztani velem az örömhírt, hogy én kapom a Kiskunhalas Város Szociális Ellátásáért Díjat. Percekig meg sem tudtam szólalni, elsírtam magam.
- Mindig is erre a pályára készültél?
- A szomszédunkban, az Erdei Ferenc téren lakott egy számomra a mai napig példaképként tekintett kisgyermeknevelő, Nagy Lajosné, Icuka. Ő az akkor még működő Bokréta utcai bölcsődében gyermekgondozónőként. Sokat jártam be hozzá az intézménybe, érdeklődtem, kérdeztem tőle. Én még alsó tagozatos kisdiák voltam. Nagyon megtetszett, amit ott tapasztaltam. A kisgyermekek élete, a napirendjük, minden, ami velük történt a bölcsődében. Amiben tudtam, segítettem, Icuka megengedte, hogy kicsit közelebb kerüljek a bölcsisekhez. Ez már akkor magával ragadott, és eldöntöttem, én is ezt a hivatást választom.
- Biztos voltál abban, hogy te is gyermekekkel szeretnél foglalkozni?
- A pályaválasztásban ez vezetett engem. Abban az időben, még kellett hozzá egy egészségügyi szakközépiskolai végzettség, mint alap, utána volt Kecskeméten a kisgyermeknevelő- és gondozó képzés. Én Kiskunhalason végeztem el az egészségügyi szakiskolát, utána leérettségiztem, majd utána jött a képzés.

- Hol kezdtél?
- Képzeld, abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy a Bokréta utcai bölcsődében helyezkedhettem el. Azon a helyen, amelyről kisgyermekként sokat álmodoztam, és ahol gyakorlatilag eldöntöttem, hogy mit is szeretnék felnőttként csinálni. Az egész intézmény, valamint az intézményvezető is támogatott engem, ami nagyon sokat jelentett nekem. 1986-ban kezdtem, és egészen 1995-ig ott foglalkoztam a gyerekekkel, amíg a Rákóczi át nem vette az épületet, és megszűnt benne a bölcsőde.
- Emlékszem, 1995-ben beszélgettünk, mégpedig egy fontos mérföldkő kapcsán. Ez volt a Csibészke Családi Napközi, amely akkoriban egyedi volt az országban.
- Hirtelen elkapott egy kis pánik, hogy mit is csináljak. Lett volna más lehetőségem is, például a kórházban is felajánlottak nekem egy állást. Teljesen véletlenül hallottunk arról, hogy egy új, akkoriban még teljesen szokatlan gyermekellátási forma van kialakulóban. Ez az úgynevezett családi napközi, ilyen az országban még egyetlen egy sem működött. Érdekelni kezdett ez a dolog.
- Ez azért bátor lépés volt. Ki volt a segítségedre?
- Eljutott egy olyan információ is hozzám, hogy Kiskunhalason, Piegelné dr. Csényi Magdolna pályázta meg ezt a működtetési formát. Felcsillant a remény. Ráadásul az akkori csoportomban lévő gyermekek szüleitől óriási támogatást kaptam. Szurkoltak, hogy sikerüljön létrehozni az első családi napközit. Ott volt mögöttem a családom is. Ennek is köszönhető, hogy megkerestük Magdikát, és óriási segítséget kaptunk tőle. Neki nagyban köszönhető, hogy sikerült elindítani ezt az új gyermekellátási formát a városban. Egyébként mi voltunk az elsők az országban.
- Hogy kell elképzelnünk egy ilyen intézmény kialakítását?
- Az első hely a Fűrész utcában volt, ott béreltünk ki egy házat. Nem sok időnk volt az átalakításra, egy olyan gyermekek számára is elfogadható világot kellett létrehozni, amely nem kis feladatot jelentett. Gőzerővel nekifogtunk. Volt egy nagyon jó társam ebben, Molnár Lászlóné Ági. A családtagok, a barátok is végig velünk voltak. Nagyon kemény időszak volt, de minden erőfeszítést megért. Sikerült létrehozni azt, amiről álmodtunk.

- Nem volt fura egy intézményi forma után, kvázi a saját bölcsődédbe belépni?
- Kedves volt számomra a Bokréta utca is. Ezt viszont vállalkozási formában kellett akkoriban csinálni. 1995. szeptember elsején el is indult a Csibészke Családi Napközi. A korábbi bölcsődei csoportom szinte minden tagja hozzánk jött. Volt létszámunk. Persze más volt a közeg, mint amit a bölcsődében megszokhattunk. Olyan volt az egész, mint egy otthon, bensőségesebb környezettel. Ráadásul itt nemcsak a gyerkőcök nevelése volt a feladatunk, hanem a működéssel összefüggésben lévő teendő is ránk várt.
- Hány évig működött a Csibészke?
- A Fűrész utcában öt éven át voltunk, ugyanis a háztulajdonos jelezte, hogy vissza szeretne költözni. Nagyon kedves volt, mert adott nekünk időt, hogy rátaláljunk az új helyünkre. Soha nem fogom elfelejteni a Vili Gábornak, hogy segített nekünk. Összehozott minket Raáb Andrással, a zsidó hitközség elnökével, akinek volt egy kiadó háza a Révész György utcában. Megnéztük ezt az ingatlant, amelyről azonnal láttuk, hogy mindenféle szempontból alkalmas. Átköltöztünk és folytattuk. Én 15 évig csináltam.
- Milyen élményeid maradtak meg abból a másfél évtizedből?
- Millió mosoly a gyerekektől. Nagyon sok munka, de a jobb fajtából, izgalom, küzdelem. Rengeteg kapcsolat, ismeretség, amely a mai napig tart. Ezek mindig melengetik a szívemet. Rengeteg közös programot csináltunk, közös délutánokat, koncertet szerveztünk a gyerekeknek, állatkertben voltunk szülői segítséggel. Az élmények száma pedig végtelen. Az életem egyik legszebb időszaka volt. Volt egy saját családom, és volt egy másik a családi napköziben.
- Úgy tudom, hogy néhány évvel később kiléptél ebből, és régi-új fejezet indult az életedben. Volt benned dilemma?
- 2010-ben jöttem el a családi napköziből, amely akkor már egyesületként működött. Úgy alakultak a dolgaim, hogy meg kellett hoznom ezt a döntést. Akkoriban a példaképem, Nagyné Icuka a városi bölcsődében dolgozott, és ő szólt nekem, hogy van egy hely, és mit szólnék ahhoz, ha átmehetnék oda? A férjemmel, Miklóssal elhatároztuk, hogy én akkor ezt megpróbálnám. Hivatalosan kiléptem a Csibészkéből, de nagyon jó kapcsolatban maradtunk az akkori párommal. A Május 1 téri bölcsődében szeretettel fogadtak, de ugye még a korábbi időkből is volt kapocs közöttünk.

- A visszatérés az intézményi közegbe zökkenőmentes volt?
- Úgy gondolom, igen. Ráadásul egy csomó teher lekerült a vállamról. A bölcsődében a gyermekeknek szánhattam minden időmet, a velük való foglalkozás volt a feladatom. Jobban át tudtam magamat adni a gyermeknevelői hivatásnak. Sokkal többet élhetem a szakmát. De mindkét ellátási formának megvoltak az előnyei.
- Lassan négy évtizede ez a hivatásod, nyilván előfordul, hogy több generációnak te voltál a bölcsis nénije…
- Hogyne, sok ilyen volt a pályafutásom során. Sőt, olyan is előfordult, hogy akinek a kisgyermekgondozója voltam, később a kolléganőm lett. Nagyon fura, de nagyon jó érzés. Az különösen megható, hogy azt mondja, példakép vagyok neki.
- Érzelmi hullámvasutak vannak a bölcsődében, de közben egy gyermek mosolya mindent megold?
- Én mindig azt mondom, hogy amikor mi bemegyünk a bölcsődébe, akkor az egy kis burok. Egy másik világ. Kint, nagyon sok negatívum érheti az embert, odabent pedig látjuk az őszinte mosolyokat, az apró kedves gesztusokat. Akkor van egy kis izgalom, mert én izgalomnak hívom ezt, amikor elkezdünk egy kisgyermeket ismertetni a közösséggel. A célom az, hogy minél előbb jól érezze magát. Odáig azért hol rövidebb, hol hosszabb az út. Meg kell nekik mutatnom, hogy a bölcsődében, a gyermekek közösségében mi a jó, és mi a szuper (mosolyog).
- Volt alkalmam többször is a városi bölcsődében programokon részt venni. Nekem, kívülállóként úgy tűnik, nagyon egyben van a közösség. Ez pedig a gyermekek szempontjából rendkívül fontos.
- Kiváló a vezetés, Bea közülünk került ki. Minden szempontból ideális vezető, aki mögött egy remek kollektíva áll. Ezt pedig észre lehet venni, ahogy te is észrevetted ezt.

- Egy kisgyermeknevelő számára is fontos a családi háttér. Hogy ismerkedtél meg a férjeddel, Tornyai Miklóssal?
- Nekem a keresztszüleim laktak abban a Vasút utca társasházban, ahol a Miki is. Jöttünk, mentünk, egyszer csak elkezdett utánam érdeklődni. Megkapta a megfelelő információkat, találkoztunk, közös programokat szerveztünk. Közös életünk lett. Ő mindig, mindenben támogatott engem. Ez akkor csúcsosodott ki, amikor elkezdtük a Csibészkét. Volt olyan, hogy lambériáztak a fiúk, addig mi lányok díszítettük a szobákat, édesanyám pedig évekig főzött a családi napköziben. Miklós barkácsolt, a kertben tevékenykedett. Sokat segített, és segít mind a mai napig.
- A beszélgetésünket azzal kezdtük, hogy felidéztük azt a pillanatot, amikor kiderült, idén egy rangos díjjal ismerik el a hivatástudatodat. Ez azt mutatja, végig jó úton haladtál. Egy jó kisgyermeknevelő azért valahol pótanyuka is azokban a nehéz pillanatokban, amikor a kislányok, kisfiúk először lépnek ki a családból, egy nagyobb közösségbe.
- A bölcsőde a közösségbe lépés első állomása. Ebben az időszakban nagyon sok feladatunk van. A lelkiség is nagyon fontos mind a gyermekek, mind pedig a szülők irányába. Az anyukákat, apukákat is meg kell nyugtatni, hogy szerettük jó helyen van. Sokan úgy érzik, és attól van lelkiismeret furdalásuk, hogy visszamennek dolgozni, a gyermeküket pedig bölcsődébe adják. Én minden alkalommal elmondom az aggódó szülőknek, hogy a legjobbat teszik azzal, ha a gyermeket elkezdik minél előbb szocializálni. A bölcsőde egyébként egy szuper jó dolog.
- Jövőre lesz négy évtizede annak, hogy ezt a hivatást választottad. Nyilván volt egy elképzelésed erről az egészről, amikor az úton elindultál. Minden teljesült?
- Amikor elkezdték pedzegetni 1995-ben, hogy bezárják a szeretett Bokréta utcai bölcsődét, nem akartam elhinni. Aztán valósággá vált, megmondom őszintén, először megszeppentem. Amikor pedig elindult a családi napközi, és láttam, hogy van folytatás, igaz, más formában, akkor ez elmúlt. Nagyon örültem, hogy maradhattam a pályán. Aztán volt egy újabb váltás, visszajöttem az állami bölcsődébe, annak pedig azért örültem, mert ekkor is volt folytatás. Szerencsés helyzetben vagyok, hogy 40 éve azt csinálom, amit imádok, és amit én annak idején elgondoltam magamnak.