- Tűzoltó leszel, s katona, vadakat terelő juhász. Úgy tűnik, hogy az előbbit te komolyan vetted. Már gyermekkorodban erre készültél?
- Én tanyasi gyermeknek vallom magam, állatokat gondoztunk, legeltettünk, terelgettünk. Ekkoriban valami „BM elhárítósat” játszottam, néha fa mögé bújva. Valószínű halhattam valami történetet, aminek ez lett az „eredménye”. Végül is a BM is és az elhárítás is megvalósult, csak kicsit másként, veszélyelhárításként. Zsanán nőttem fel, általános iskolába a Kőkúti tanyasi, majd a zsanai iskolába jártam. Az elhíresült zsanai gázkitörés idején ott ültünk az iskolapadban, közelinek tűnően hallottuk a morajlást. Akkor még a tűzoltók által végzett munka nem volt annyira mindenkihez elérő hír, mint ma, nem volt internet, így a tevékenységük nem volt hatással az álmaimra. Hetedikes voltam, amikor beköltöztünk Kiskunhalasra. Halasiként másfél éven át még a zsanai általános iskolába jártam, ott szerettem volna befejezni a tanulmányaimat. Nagyon sok jót kaptam az iskolától. Jó szívvel gondolok a tanítóimra, de nem készültem tűzoltónak, műszaki pálya iránt érdeklődtem.
- Úgy tudom, hogy általános iskola után szakmát tanultál.
- Így, van az akkori 618-as számú Ipari Szakmunkásképző Intézet gépszerelő-géplakatos tanulója lettem.
Közben MHSZ keretében ejtőernyőzni, vitorlázórepülőzni járhattam, és tizennyolc éves koromban B és C kategóriás jogosítványt is szerezhettem. Sok élményt kaptam az MHSZ-től, így lettem végül a nyilvántartásuk alapján sofőr a sorkatonai szolgálatom alatt. Van egy mondásom: ahhoz, hogy valamit levegyél az asztalról, fel is kell raknod valamit. Ezt én szem előtt tartom azóta is. Közben az „Ipariban” levelezőn végeztem el a szakközépiskolát is, és ebben az időszakban ismerkedtem meg Anikóval, a későbbi feleségemmel. Ő egyébként ápolónőnek tanult, majd ő is levelezőn végezte a szakközépiskolát. Mindkettőnkben közös volt, hogy az előrehaladás érdekében tennünk is kell valamit, az magától nem hullik az ölünkbe.

- Mivel foglalkoztál a középiskola után?
- Akkoriban egyébként már a Panyovában dolgoztam, majd másfél évnyi sorkatonaság következett. Még nem is szereltem le, csak szabadságra jöttem a honvédségtől és 1987. május 16-án megtörtént az esküvő, a lakodalom.
- A Panyova előtt mentek el a szirénázó tűzoltóautók…
- Valóban. De nem ez volt a kapocs köztem és a tűzoltóság között. Csonka Laci bátyám, aki kiváló tűzmegelőzési szakember volt, eljött a céghez és a vezetéssel egyeztetett arról, hogy hétvégenként kellene tűzőrséget szervezni. Tűzveszélyes üzemről beszélünk, rengeteg gyúlékony anyaggal. Volt egy tanfolyam, ahol megtanultuk az alapokat. Egyébként volt olyan alkalom, amikor ezt a tudást használnom is kellett kisebb tüzeknél. A rendszerváltás után már nem ment olyan jól a Panyovának, lépni akartam. Ekkor kopogtattam be a halasi tűzoltóság ajtaján.
- Rögtön a Panyova után jött a tűzoltóság?
- Volt azért egy kis vargabetű. Amikor megszűnt a cég, akkor két hónapig munkanélküli voltam. Jánoshalmára jártam mezőgazdasági munkára. Sohasem voltam otthonülős típus, kerestem az újabb lehetőséget. Találtam egy újsághirdetést, hogy a Hősök Ligetében épülő vendéglátóhely, a KEBAB-Ház Kft. tanfolyamot szervezett, amely vendéglátóipari végzettséget adott. Megragadtam a lehetőséget. 1992. május elsején én benne voltam abban a csapatban, amely megnyitotta a Gomba Grillt. Nem sokkal később kerestek a tűzoltóságtól, hogy van hely, reagálva a korábbi jelentkezésemre.

- Mikor szereltél fel?
-1992. október elsején szereltem fel, akkor lett egy hely Kiskunhalason. A hat hetes alapfokú tűzoltó és a két hetes szivattyúkezelői tanfolyam Budapesten volt.
- Úgy tudom, hogy nem sokat kellett várni az első nagy, emlékezetes tüzedre.
- A tanfolyam után még volt szabadságom, talán egy-két kisebb káresetnél is voltam, aztán elkövetkezett 1993. január másodika. Kigyulladt az akkori kék iskola, az Alsóvárosi Általános Iskola.
- Az történelmi káreset volt…
- Abszolút. Ferenczi Sanyi bácsival vonultunk. Ő már nincs közöttünk, de az alsóvárosi eset után még éveken át, amikor találkoztunk, megkérdezte tőlem: hozzak légzőt? Ez azért volt, mert ott, az iskolánál mindenhol óriási füst volt, és mindig megkérdeztem tőle, hogy hozzam-e a légzőt, és ez a mondásom megmaradt neki. Elképesztő hideg volt, a létrát nem tudtuk megtámasztani, mert csúszott a jégen. Lógtak a jégcsapok a csőkabátunkról, nagyon emlékezetes helyszín volt.
- Hogyan lettél szolgálatparancsnok?
- Először különleges szerkezelő voltam, majd tűzoltó szakmunkás és később tűzoltó technikusi végzettséget szereztem, szintén Budapesten. Az iskola elvégzése után szolgálatparancsnok-helyettesként kezdtem és 1998. október elsején bíztak meg szolgálatparancsnoki teendőkkel. Később aztán a Pollack Mihály Műszaki Főiskolai Kar Tűzvédelmi Szakirányán levelező képzésen műszaki szakoktató, az Ybl Miklós Egyetemen tűzvédelmi szakmérnöki végzettséget szereztem. Ezzel már a végzettségem megfelelt a kinevezéshez is.

- Szolgálatparancsnokként megvan emlékeidben az első önálló eseted?
- Egy fiatal szolgálatparancsnoknak nem elsősorban a szakma jelenti a nehézséget. Az emberekkel való törődés, a csapat irányítása, vezetése a komolyabb feladat, és nagyobb kihívás. Az egyetemen mondta valaki, lehet valaki jó mérnök, de nem biztos, hogy jó tanár is lesz, és át tudja adni a tudását másoknak. Ez a tűzoltóságnál is így van. Én azt tekintettem legnagyobb kihívásnak, hogy miként tudom egyben tartani a csoportomat. A szolgálatparancsnoki beosztás egy ütközőzóna a felsővezetés és a beavatkozó tűzoltók között. Igyekeztem olyan kollégákkal körbevenni magam, akik észreveszik, ha a csoportban baj van. Soha nem szerettem személyi kérdésekben egyedül döntést hozni, meghallgattam a kollégáim véleményét. Káreseteknél ez máshogy van, ott a tűzoltásvezető az egyszemélyi felelős vezető, sok múlik a gyors döntésén és ott sokszor nincs idő „konzultációkat” tartani.
- A lelki része volt hivatásodnak a megterhelőbb vagy a fizikai?
- A tűzoltó hivatásnak van egy olyan sajátossága, ha sokáig nincs káreset, akkor a készenlétek ideje alatt feszültség gyűlik fel. Én azokat a helyszíneket szerettem, ahol nem volt túl nagy a baj, de lehetett tanulni belőle. Nem volt nagy a kár, riasztás volt, a helyszíni tevékenység pedig összerázta a csapatot. Egy közlekedési baleset, amelynek áldozata van, azt már sokkal nehezebb feldolgozni. Például amikor a fehértói vonat ütközött egy autóval, mert a benne ülők egy doboz cigarettáért mentek volna be Halasra, vagy csak figyelmetlenek voltak. Aztán vannak olyan történetek és belIZWcsVzKHo&t=9savatkozások, amelyeket viszont oktatni kellene. Legutóbb, az 53-as főúton volt egy olyan baleset, amikor előzés után egy kisgyermekes család kamionnal ütközött. Mire kiérkeztünk, az édesanyát és gyermekét már kivették a járműből, a sofőr viszont beszorult. Az ő kiszabadítása a helikopteres mentősökkel közösen tankönyvbe illő módon történt. Ha a fizikai részét nézzük, akkor a több napos erdőtüzek amelyek kiveszik az erőt az emberből. Kiadsz egy feladatot, de előtte, az oltás alatt és az eloltás után az „utómunkálatok” alkalmával többször „felderítés” címén be kell járni a területet, ez a nap végére már igen fárasztó. Így volt ez a 2007-es erdőtüzeknél is, bár a kunfehértói erdőtűznél az első felderítés könnyebb és érdekesebb volt, mint általában, mert helikopterből kitekintve tehettem meg, mielőtt átvettem a tűzoltás vezetését.

- Érkezik köszönet?
- Kapunk sok köszönőlevelet, üzenetet. Például évekkel ezelőtt a buszállomásnál kigyulladt egy autó. Én voltam a szolgálatparancsnok, a fiúk eloltották a tüzet, közben láttam, hogy ott van egy kisgyermek és nagyon sír. Volt időm az oltás után, adat felvételezés közben, így odamentem hozzá, leguggoltam, ő pedig a térdemre ült. Megkérdeztem mi a baj, azt mondta az ő autójuk égett. Egy furcsának tűnő gondolat jutott az eszembe, azt feleltem neki, hogy lesz majd másik, amelyik sokkal szebb lesz. Sikerült megvigasztalnom, amiért az anyukája levélben mondott köszönetet. Egy másik esetnél, Kiskőrös mellett egy pajtaszerű épületben körbálák égtek és az építményt sikerült megmenteni. A bácsi a végén megkérdezte tőlem: hogy hívnak, fiam? Megmondtam neki, ő azt felelte, ezt a nevet sohasem felejti el. Ezek nem nagy dolgok, de szívből jönnek és ez maradandó nyomot hagynak.
- Úgy tudom, hogy a szolgálat során szerzett ismereteidet tudtad máshol is kamatoztatni.
- Igen. 2000 körül megtaláltak, hogy a tűzvédelem területén nemcsak tűzoltással lehet foglalkozni, hanem tűzmegelőzéssel is vállalkozóként. Ez nem hatósági tevékenység. Nagyjából tíz nagyobb és sok kisebb cégnek, vállalkozásnak segítettem a tűzvédelmi feladataikban. Szabályzatokat készítettünk, gyakorlatokat szerveztünk, a helyi tűzvédelemmel kapcsolatos ellenőrzési és a feladatok adminisztrációs részét igyekeztünk megoldani. Tizennyolc éven át csináltam másodállásként, a pályafutásom szép időszaka volt ez is.

- Család?
- Ahogy a gyermekeink felnőttek, közben eltelt több mint 30 év a tűzoltóságon. Anett lányunk megajándékozott három unokával, Adéllal, Árminnal, Leilával, Márk fiunk családjában két gyermek született, Árden és Nolen. Büszkék vagyunk rájuk, feleségem Anikó és én is, ha csak tehetjük, unokázunk.
- Milyenek a tűzoltómentes napok?
- Több ilyen kérdést is kaptam, de mondtam, most kicsit szeretném úgy érezni magam, hogy nincs semmi dolgom. Szeretnék először pihenni. Vígh Mihály tűzoltóparancsnok már jelezte, hogy ha lesz alaptanfolyam, akkor lehet, hogy oktatóként számítana rám is. Én is kicsit úgy érzem, hogy nem szabadna kárba mennie a tapasztalatomnak, és a tudásomat át kellene még adnom másoknak. A családomnak és a mindenkori bajtársaimnak, kollégáimnak nagyon hálás vagyok mindenért.