- Kislány korodban is szeretted az irodalmat?
- Tíz éves voltam, amikor megírtam az első versemet. Mindig jók voltak a fogalmazásaim, de különösebben nem foglalkoztam vele. Szerettem irkálni, rajzolgatni,
- Miről szólt ez a vers?
- Pedagógusnapra írtam, a tanító néninknek. Egyébként egy egész műsorral készültünk, ő pedig nagyon meglepődött, hogy ez az én tollamból született.
- Az ember azt gondolná, hogy aki szeret írni, az erre a pályára készül. Nálad is így volt?
- Egyáltalán nem. Szerintem senki nem tudja pontosan 14 éves korában, hogy mi akar lenni. Nem került nálam se előtérbe az, hogy ezzel kellene foglalkoznom. Csak jóval később. Már tíz éve tanítottam, amikor elhatároztam, írni szeretnék. Ekkor lettem újságíró. Közben az ELTE média szakán tanultam meg a szakma csínját-bínját. Jól akartam csinálni. Többen megerősítettek abban, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom.
- Merthogy neked alapból tanári végzettséged volt…
- Igen.,egyszer csak bevillant, hogy írni akarok, megmagyarázhatatlan késztetés volt. Foglalkozni akartam azzal, ami körülöttünk történik, és erről jó minőségben írni. Meg akartam mutatni, hogy milyen is az életünk, szembe akartan állítani a valóságot önmagunkkal, rá akartam világítani a dolgok fonákságaira is.

- Hónapról hónapra készítem a visszapillantót a Halasi Tükörbe, és bizony elfog a nosztalgia. Három, három és fél évtizeddel ezelőtt lehetett alkotni. Erre emlékszem a Halasi Hét idejéből is.
- Bizony. Az volt az az időszak, amikor megtanultam gyorsan írni. A lapzárta mindig fegyelmet, figyelmet követelt. Az csak egy dolog, ha valaki jól tud írni, nem mindegy, hogy erre képes-e terhelés alatt is. Akkoriban ezt nagyon jól megtanultam. Pontosan, precízen, és ami a legfontosabb, valósághűen. Azt gondolom, hogy az újságírás meglehetősen szubjektív műfaj, mert a témát is a zsurnaliszta választja ki magának. Valahol már ebben is megvan a szelekció, és bizony egy-egy írásban megjelenik a mi személyiségünk is.
- Mi volt az oka, hogy kiléptél ebből, pedig a szavaid alapján, és személyes ismeretségünk alapján is úgy érzem, szeretted ezt a hivatást?
- Amikor megszületett a Zsófi lányom, egészen más helyzetbe kerültem. Az újságíró nehezen tudja előre megtervezni mondjuk a hétvégéjét, vagy az estéjét. Ha történik valami, akkor menni kell. Ha úgy alakul, akkor kell dolgoznunk, amikor mások ünnepelnek. Felelősen, egy kisgyermeket, nem lehet ilyen körülmények között nevelni. Az emberek dolgai, a szociális egyenlőtlenségek mindig is foglalkoztattak, ezért a szociális pályát választottam. Szociológiát, szociálpolitikát tanultam. Ezt is jól akartam csinálni. Nem jó szívvel, de eljöttem az újságírói pályáról.
- El is maradt teljesen az írás az életedből?
- Egészen addig, amíg Zsófi felcseperedett, kirepült a családi fészekből, és egyetemre ment. Akkor gondolkoztam azon, hogy mi az, amit legszívesebben csináltam az életemben. Persze, hogy az írás volt. Mindig is az volt az igazi szerelem, amiben ki tudom magam élni. Abban biztos voltam, hogy írni akarok, de nem akartam az események után menni. Nem a klasszikus újságírói pályára vágytam vissza. Ezért a szépirodalmat választottam.

- Miért pont a szépirodalom?
- Azt gondolom, van annyi élményem, tapasztalatom, van olyan látásmódom, ami még lehetőséget adna arra, hogy a sajtóban ténykedjem. De elérkeztem olyan életkorba, amikor nem biztos, hogy ez a legjobb út. Viszont most is észreveszem a fonákságokat, a kis ember problémáit a nagy társadalomban. Ezek pedig mind-mind nagyon jó regényötleteket szülnek.
- Ez azt jelenti, amikor visszatért az írás utáni vágy, elkezdtél regényt írni?
- Igen, de gyorsan rá kellett jönnöm, hogy ez nem olyan, mint az újságírás, mint a rövid életű irodalom. Rájöttem, hogy az én akkori ismereteim erre kevesek. Itt fel kell építeni az egész regényt, a történetet. Egyrészt az agyamat át kellett állítani, másrészt újabb ismereteket kellett szereznem. Beiratkoztam a Novel School kurzusára, ott szembesültem azzal, hogy mit jelent a dramaturgiai ív, amiről tud az ember, de nem alkalmazza. Megtanultam, hogyan kell egy karaktert felépíteni, ezt tudatosan használni, mérnöki pontossággal.
- Már az első ötletből megszületett a könyv?
- Nem, a kurzus után témát váltottam, félretettem az ötletet. Most legalább négy regényötlet is van a fejemben, amin most dolgozom, az gyakorlatilag 80 százalékos készenlétben van
- A közelmúltban jelent meg a regényed, amely már kézzel fogható, olvasható. Tényleg személyes vonatkozása is van?
- A címe: Menekülők. Nem gondoltam, hogy ezt valaha meg fogom írni. A közelmúltban több háború is kirobbant világszerte, és azt tapasztaltam, hogy hatalmi oldalról mekkora a közöny azok az emberek iránt, akik ezt megszenvedik és kénytelenek elhagyni a hazájukat. Ennek kapcsán jutott eszembe a saját családom története. Az őseim is menekültek a második világháborúban. Kevés információm volt erről, mert az édesanyám, aki elmesélhette volna a történetet, négy évesen élte át. A nagybátyáimnak voltak emlékmorzsái, a nagymamám viszont sohasem beszélt erről. Valószínűleg azért, mert 1945 után gyanakodva figyelték azokat, akik más országból jöttek. Az emlékmorzsákból kellett egy történetet felépítenem.

- A regényben mennyi a valóság és mennyi a fikció?
- Az emlékmorzsák és a háborús történetek jelentik a valóságot. Az eseményeket össze kellett kötni, tartalmat, cselekményt kellett mellékelni, ezekben van fikció. Volt nagyon sok dilemma. Arra sem emlékeztek pontosan, hogy ki telepítette ki a családomat abból a horvátországi faluból, ahol elkezdődik a történet. Négy évig írtam a könyvet, ebből két évet szántam arra, hogy tanulmányozzam a második világháború eseményeit. Azt kideríteni, hogy 1944 augusztusában melyik katonai alakulat, hol volt éppen Jugoszláviában, és mit csinált, nagyon nehéz volt. A Szegedi Tudományegyetemmel is leveleztem, és volt olyan kérdésem, amelyre nem tudtak válaszolni, hiszen nem kutatták ennyire aprólékosan a világháborúban történteket, másrészt olyan forrást sem lehet találni, ami a helyi eseményeket rögzítette volna. Olyan, mintha rengeteg ember tragédiája meg sem történt volna, mert nincsenek róla írásos emlékek. Négy évvel ezelőtt még a mesterséges intelligencia sem volt olyan szinten, hogy a segítségemre legyen az információk pontosításában. A háború globális irodalmat is tanulmányoztam, ezek után következtek a lokális történések feltárása. A következtetésem az volt, hogy a partizánok telepítették ki a körülbelül 200 fős faluból azt a 60 embert, akik sorsa megjelenik a könyvben, nyilván közülük is a családomra fókuszáltam. Ezekből is látszik, hogy a felkészülés, az előkészület több időbe telt, mint maga az írás.
- Említetted, hogy több dilemmád is volt…
- Bizony. Az egyik legnagyobb kérdés az volt, ha partizánok telepítették ki az őseimet, akkor miért Németországba kerültek? Végigvonultak fél Európán, és egy koncentrációs táborba kerültek 1945-ben. Az oroszok szabadították fel őket. Erre is írtam egy lehetséges történetet a regényben.

- Nálad mi az alkotás folyamata? Látom most is mögötted a falat, amelyet jegyzetek tarkítanak.
- Vásároltam egy szőnyeget, amelyet a laptopommal szemben, a falra rögzítettem. Térképszegekkel a fő eseményeket tűzöm oda. Van olyan is, amikor a szereplő az írás során önálló életre kel. Ekkor máris új irányt vesz a történet ahhoz képest, amit korábban elképzeltem. Elmesélek egy érdekességet ezzel a könyvemmel kapcsolatban, hogy szemléltessem, milyen is az alkotás folyamata. Volt egy szereplőm, akit Antonnak hívnak, őt a valóságban megölték a partizánok, konkrétan kettéfűrészelték. Ezt le is írtam a regényemben, és haladt tovább a sztori. A lektorom azt mondta, Antont ne öljem meg, menjen tovább. Egyébként a próbaolvasóm is ezt javasolta. Megfogadtam a tanácsot, így életben maradt.
- A lányod, Zsófi, és a férjed, István is a próbaolvasóid között van?
- Ők nem. Édesanyám elolvasta a kéziratot, ő átélte a történetet, így másképpen érintette.
- Mikor van időd az írásra?
- Az időm mindig kevés. Rengeteg munkával kapcsolatos teendőm van, emellett ott van a háztartás is. Hattól nyolcig tudom megtenni, hogy leülök írni. Azzal kezdek mindig, hogy az előző napi fejezetet átolvasom. Van, amikor tetszik, amit látok, van, amikor átírom az egészet, majd görgetem tovább a történetet. És persze olyan is van, hogy nincs hozzá kedvem. Ezt az érzést le kell győzni, csinálni kell, mert különben sosem lesz kész regény az olvasó kezében.
Jáger Levente