Él-e még ’56 szelleme?

Ez az első olyan forradalom, amely a világot fenyegető kommunista rendszer ellen ragadott fegyvert.  Ha a történészek a kommunizmus bukásának kezdetét dátumhoz és helyhez kötik, elkerülhetetlenül 1956. október 23-át és Magyarországot kell az emlékezés márványtáblájába vésniük. A magyar ifjúság, a nép - mint 1848. március idusán – ismét történelmet, sőt világtörténelmet formált.

 

Az 1956-os magyar forradalom rövid 5 nap alatt szétverte a belső karhatalmat, azokkal a megszálló és az országban tartózkodó szovjet csapatokkal együtt, amelyek tankjaikkal biztosították az embertelen rendszer fennmaradását, valamint kiszolgálóik személyi biztonságát, kiváltságait.

 

Az első fegyverek a feltámadt nép kezében kövek, benzines palackok voltak, majd azok a lőfegyverek, amiket a gyáva karhatalmisták félelmükben önként átadtak. Ilyen módon kezdtek harcot a Budapestre bevonuló T 34-es tankok ellen, olyan rendszer és hatalom ellen, amelytől akkor is, ma is – mikor romokban hever – az egész világ retteg.
„Ha nincs fegyvered várj, majd hoz az ellenséged!” – mondták a küzdő fiataloknak az öregek. (Pongrátz Gergely: Corvin köz) A Corvin-közben hagyott lőszerek, fegyverek 7 teherautó rakományát tették ki. Dávid leterítette Góliátot, ám Góliát hozta ehhez a köveket.

 

A forradalom, amely a kommunista diktatúra, a szovjet elnyomás, a szolgalelkű árulók ellen október 23-án kezdődött, és az ország legeldugottabb településeire is kiterjedt, október 28-án győzött!

 

A szovjet kormány Budapestre küldte - mentendő a veszett fejsze nyelét – Mikojant és Szuszlovot, hogy Magyarországot, ha nem is „testvéri”, de legalább „baráti” országként a szocialista béketáborba marasztalja.

 

Mikojan, Kopácsi Sándornak a Nemzetőrség főparancsnok-helyettesének könnyekkel a szemében mondta: „…Nekünk most el kell hagynunk Magyarországot. Kérem, segítsék, amennyire csak tudják Nagy Imre elvtársat!”

 

A szovjet kormánynyilatkozat még meggyőzőbben bizonyítja a forradalom győzelmét: „Az események azt mutatják, hogy a magyar dolgozók, akik említésre méltó előrehaladást értek el a népi demokratikus rendszeren belül, jogosan vetik fel a kérdést, hogy a gazdasági együttműködés terén ki kell küszöbölni a meglévő komoly hibákat, tovább kell fokozni a lakosság anyagi jólétét, hogy harcolni kell az államapparátusban megmutatkozó súlyos bürokratikus eltévelyedések ellen. A szovjet kormány az egész szovjet néppel együtt mélységesen sajnálja, hogy a magyarországi események vérontáshoz vezettek. A szovjet kormány azonban szem előtt tartja, hogy a szovjet alakulatok további magyarországi tartózkodása megkérdőjelezhetetlen Jalta szellemében, és Közép-Európa békéjének biztosítása érdekében.

 

Ugyanakkor a szovjet kormány kész tárgyalásokba bocsátkozni a Magyar Népköztársaság kormányával és a Varsói Szerződésben résztvevő más államok kormányaival a szovjet csapatok magyarországi tartózkodásáról. ” (Szabad Nép, Gosztonyi Péter: 1956,  a  magyar forradalom története)

 

A szovjet szuronyok árnyékában tanyázó magyar kormány „szakemberei”: Gerő Ernő, Hegedűs András, Piros László, Bata István és sokan mások családjaikkal a szovjet páncélosok védelme alatt a tököli repülőtérre mentek még ezen a napon, hogy megbízóik vendégszerető karjaiban védelmet találjanak.

 

Nagy Imre kérésére a szovjet csapatok október 29-én elhagyták Budapestet, kivonultak Miskolcról, Győrből, Debrecenből. Tárgyalások kezdődtek az országból való teljes kivonulásról is. Az új kormány feloszlatta az ÁVH-t és a rendfenntartás biztosítására létrehozta az ország területén a Nemzetőrségeket. Megindult a termelőmunka, a Forradalmi Munkás Tanácsok átvették a közigazgatás irányítását. Az egész országban, a fővárosban teljes rend uralkodott. „Megőrizzük a forradalom tisztaságát!” – zengte a jelszót az egész ország. Kossuth-nótás felvonulások, piros, fehér, zöld lobogók alatt ezrek hirdették: …él nemzet e hazán! Napok alatt egy új, szebb és boldogabb Magyarország született.

 

Nem akartunk visszahozni egyetlen múltbéli társadalmi rendszert sem, teremteni szándékoztunk egy olyant, ami az egész nemzet érdekeit, javát szolgálja. Egy szociálisan gondolkodó országot akartunk, ahol a bányák, a bankok kivételével minden termelőeszköz az állam tulajdonából a köz, a polgárok tulajdonába megy át. A munkás legyen résztulajdonosa annak a gyárnak, vagy üzemnek, ahol dolgozik. Tiszteletbe kell tartani a magántulajdont, az egyéni kezdeményezést, ám a vagyongyűjtés ésszerű felső határait meg kell szabni. Munkástanácsok vegyék át a „szakszervezetek” szerepét, tagjait maguk közül titkosan válasszák meg.
Az államot a dolgozó nép tartsa el, a bányák és bankok hasznán kívül, minden gyár, üzem egy meghatározott százalékos adót fizessen be, a haszonrészesedés kifizetése előtt.

 

A megalakuló demokratikus pártok olyan embereket küldjenek a parlamentbe, államapparátusba, akik talpig becsületesek, élvezik a nép bizalmát, nem voltak az előző rendszer hűséges kiszolgálói, akik nem felejtik, hogy a nép helyezte őket abba a tisztségbe, ahol szolgálniuk kell.

 

Választások legyenek, ne egyetlen egy pártemberre szóló szavazás. Legyen igazi szólásszabadság. Ne csak azok szónokoljanak, akik „keletről várják a feltámadást”, akik egyéni karrierjük érdekében még saját szüleiket is elárulják.

 

Az egyetemisták 16 pontban foglalták össze, mit óhajt a magyar nemzet. Ezért indult el Budapesten a tüntetés, amely a rendszer urainak bukását eredményezte. Ezek az  „urak”, akik maguk „mögött tudták a szovjet fegyvereket, a belső karhatalmat”, arra a népre lövettek a rádiónál, amely 1954-ben 99,4 százalékban  rájuk szavazott félelmében. Ez a nép a rádiónál végre szabadon megnyilvánulhatott, és olyan hangosan kiáltott, hogy azt az egész világ meghallotta.

 

A szovjetek nemcsak meghallották, de cselekedtek is. Nyomban útnak indították a határon várakozó kétezer harckocsijukat, és hatvanezer állig „akár a szuezi harcokra is alkalmas” felfegyverzett katonájukat.

 

Kezdetben miért várakoztak, miért tétováztak a szovjetek? Mert nem tudták, mit tesz Amerika, amely nagy hangon segítséget, támogatást ígért a „vasfüggöny mögötti rabnemzeteknek” , ha az első lépést szabadságuk elnyerése érdekében maguk teszik meg! Az első lépést Budapest utcáin, de nagyobb városainkban is megtettük. A szovjetek első emberét, Hruscsovot az aggasztotta: vajon bekövetkezik-e az USA beígért „lépése”, az intervenció? Kitör-e a harmadik világháború, melyre a szovjetek még nem egészen készültek fel?

 

Mit tesz a nagy biztató USA? Charles Bohlen moszkvai nagykövetének – amikor már dúlnak a magyarországi harcok – a következő táviratot küldi: „Az Egyesült Államok nem tekinti Magyarországot, vagy a szovjet blokk bármely tagját potenciális katonai szövetségesének.”  (Charles Bohlen emlékirata, 413. oldal)

 

Egy távirat Titónak is érkezett: „Az Egyesült Államok kormánya nem tekinti jó szemmel azokat a kormányokat, amelyek barátságtalan viszonyban vannak a Szovjetunióval.”(Brain McCauley: Hungary and Suez, 777. oldal)
Amikor Hruscsov Titónál érdeklődött – akivel barátsági szerződésünk érvényben volt – azt mondta az ország lerohanásával kapcsolatban, hogy az „Egy-két nap alatt elintéződik!”

 

November 4-én hajnalban a vörös medve nem „bolhára” – amint Hrucsov tréfálkozva nyilatkozott – hanem viperára lépett! Nem számított a budapesti, a nagyobb vidéki városok ifjúságának, a néphez hű honvédségnek, önfeláldozó polgároknak életmegvető bátorságára, akik fizetni akartak. Fizetni Világosért, a másfél évtizedes megszállásért, a kolhozosításért, a recski, kistarcsai, hortobágyi internálásokért, a kitelepítésekért, a begyűjtésekért, a párttitkárok, tanácselnökök önkényuralmáért. Mindazért, ami az országot valóságos börtönné alakította. Az előzmények közül ne felejtsük ki, hogy 1952-ben egy millió százezer ember ellen folyt bírósági eljárás! Egy millió hektár földet fel sem szántottak, be sem vetettek. Nem volt üzemanyag, nem volt kenyér.

 

1956. november négytől Budapesten véres harcok folytak. Temetetlen holttestek hevertek az utcák kövezetén, egész városnegyedeket letaroltak. Bújtak az üldözöttek, százezrek menekültek. A szabadságharc véget ért. A szovjetek letartóztatták a minisztereket. Példátlan bosszúállás következett. „Világ proletárjai egyesüljetek!”

 

Az amerikai Fehér Házban Eisenhover elnök sajtókonferencián a következőket mondta: „Szívünk mélyéből együtt érzünk a magyarokkal és mindent megteszünk a szenvedők gyámolítására. De az USA kormánya nem javasolja és nem is javasolta azt, hogy a védtelen lakosság nyílt forradalmat kezdjen olyan hatalom ellen, amit legyőzni nem képes.”( Brain McCauley)
Íme, beteljesültek Petőfi szavai: „Szétszórt hajával, véres homlokával áll a viharban maga a magyar.”

 

Az 1956-os magyar forradalom lecke volt a világ urainak, de látjuk nem tanultak belőle semmit. Azaz mindketten elárulták a forradalmat, bár megtartották a „jaltai egyensúlyt”, de nem állíthatták meg a kommunista rendszer pusztulását. Ám a sajátjukét sem, mert a világ népei szociális reformokat követelnek, az emberek nem- csak a kommunista, hanem a kapitalista rendszerben is éheznek, ha munka nélkül tengődnek. Az „aranyborjú”, a pénz imádatát elveti a józan értelem, nem óhajtja sem a tankok, sem a bankok uralmát, sőt ez utóbbiak jó tanácsát sem. Nem tűri az olyan kormányokat, amelyek egyik úr után kiszolgálják a másikat és nem látják be, hogy a juhokat csak nyírni szabad, de megnyúzni nem!

 

Ez ’56 üzenete, a hősöké, a megkínzottaké, a halottaké, akiket mint állatokat összedrótozva, papírba csomagolva kelet felé fordítva ástak el, majd rendőr lovakkal döngöltettek le, hogy még névtelen sírjaik se domboruljanak.
Október 6-án fejet hajtva gyászoltuk az aradi tizenhármat.

 

Ma felemelt fejjel és nyitott szívvel ünnepeljük a győztes forradalmunkat, példát, erőt merítve a kivégzett miniszterelnökünktől és sorstársaitól. Emlékeznünk kell a városunkban 1956. október 27-én, a hatalom által kirendelt katonák golyóitól kiszenvedett 19 éves Gyöngyösi Papp Idára és 60 éves Poloznyik Kálmánra, de a jánoshalmi 32 éves Szloboda ügyvédre is, akinek az volt a halálos bűne, hogy a forradalmi munkástanács elnökének választották.

 

A nemzet ellen bűnt elkövetőknek keresztény hitünk szellemében meg kell bocsátani, de csak akkor, ha bocsánatot kérnek, bűneiket elfelejteni nem szabad, mert példájuk veszedelmes és ragad! Látjuk mit tettek a magukat embernek nevező gyilkosok minden bűntudat nélkül déli határainktól pár kilométerre. Ha nem tanultak iskoláikban hittant, erkölcstant, akkor számukra nincs bűn, akkor a bűn csak büntetőjogi fogalom, illetve kategória. Szerintük a hatalomnak mindent szabad. A büntetés elkerülhető. A „szabad ember” szabadon azt teheti - ha nincs belső gátlása -, amit akar. A szabadság ilyen értelmezése sodorja bajba a társadalmunkat, nemzetünket, de az egész világot is. Ezért kell bocsánatot kérni a bűnt elkövetőknek azoktól, akiket elpusztítottak, vagy tönkre tettek. Különben nincs honszeretet, hazafiság, nincsenek hősi halottak. Össze lehet mosni a barikádok két oldalát, az elnyomó hadsereget a velük társuló renegátokkal és a szabadságukért küzdőkkel. És akkor már nincs is értelme a 301-es parcellákban porladók hősi harcának, a vesztőhelyeken elhangzott utolsó kiáltásoknak: „Isten veletek, éljen Magyarország, ne felejtsetek!”

 

Cristian Morgenstern:     

„Mindenki, aki szolgasorban él,                            
Az égre írom, amely fölénk borul,
S magába zárja ezt a sártekét:
Nem a zsarnok a gyalázatos,                                
hanem a hitvány, ki szolgálja őt!”

Írta: F. Nagy József

(Az írás szerzője volt városi, járási munkástanács elnök)