Gumihuszárok – volt egyszer egy zászlóalj

Ez a „haditechnikai újítás” is az USA-ból indult ki. A polgárháború rádöbbentette az amerikaiakat, hogy a ló nem alkalmas, nem megfelelő az utánpótlás vonalak több száz kilométeres távolságain a szolgálatra az ottani hadsereg(ek) számára. Ezért kísérletezésbe fogtak. Az első kerékpáros egységek ott keltek útra. Az alakulat típus gyorsan elterjedt Nyugat-Európában majd kontinensünk keleti felén is. Elsősorban futár- és hadtápszolgálatokban vetették be a kerékpárosokat. Az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháború táján állította fel az első ilyen századokat. A gyászos trianoni békeszerződés szövegében is szerepel, hogy országunk a diktátum következtében mennyi kerékpáros alakulattal rendelkezhet.

1920 után Kiskunhalas gyakorlatilag határváros lett. A harmincas évek lassú és „titkos” fegyverkezése következtében megnyílt az út, hogy településünk laktanyát építhessen és állandóan itt állomásozó egysége legyen itt. Gömbös Gyula kormánypárti képviselő, honvédelmi miniszter 1931-es választási kampány ígéretében fogadalmat tett, hogy megvalósítja a halasiak régi álmát, és katonaságot kapnak. Bár a miniszter később „visszalépett” a már megnyert körzetből, de tartotta adott szavát. 1931-ben helyi vállalkozókkal megkezdődött az építkezés, és kuruc nóták dallamára 1932 szeptemberében az eredetileg Hajmáskéren állomásozó m. kir. „Balogh Ádám” honvéd kerékpáros zászlóalj begördült Kiskunhalasra.

A későbbiek folyamán más alakulatok (gyalogos, tüzér, harckocsizó) is érkeztek hozzánk. Anekdotaszerű történet, hogy a kiskunhalasi vasútállomáson a helyőrség tisztjei az újoncokat így fogadták: „Jobbra a gumihuszárok, balra a szőrős talpúak!” Vagyis állítólag így választották szét a kerékpáros zászlóaljhoz és a gyalogezredhez érkezőket.

A városvezetés és a tisztikar hamar egymásra talált. A katonákat a lakosság a szívébe zárta. Biztonságérzet mellett gazdaságilag sem volt mindegy, hogy közel 500-1000 ember költözött a településre, akiknek élelmiszer-, és ruhaellátásra, valamint lakhatási- illetve szórakozási lehetőségekre volt szükségük. A katonák is aktívan bekapcsolódtak a közéletbe. Például a fásításban segédkeztek, vagy a helyi ünnepségek állandó résztvevőivé váltak. Sportklubot alakítottak, és megmérkőztek a helyiekkel. Sőt, amatőr színjátszóik rendszeresen felléptek a halasi (film)színházban. Természetesen szerelmek és házasságok is születtek a délceg fiatalemberek és a halasi hölgyek között. S persze sajnálatosan, nem kis bonyodalmak és tragédiák is történtek. Az élet a laktanyába nem mindenki számára volt jó. Sokan a családjuktól való távolságot igen rosszul viselték. Mások karrierje viszont itt indult el. Oszlányi Kornél vezérőrnagy, az alakulat egykori parancsnoka (1936-1940) - a második világháborúban egyedüliként - kapta meg 1944-ben a Katonai Mária Terézia Rend lovagkeresztet, ami a legmagasabb kitüntetés volt akkoriban. Pajtás Ernő szintén kerékpáros tiszt volt, és 1945-ben a Koronaőrség parancsnokaként ő menekíti ki az országból a nácik és a szovjetek elől a Szent Koronát.

A háborúk persze ezt az egységet sem hagyták érintetlenül. Első áldozatuk nem a második világégés idején, hanem már hamarabb az ország-gyarapításkor elesett. Kárpátalján 1939 márciusában egy fiatal halasi adta az életét a hazáért: „Zilah István maroknyi csapatát két szakasz ellenség hatszoros túlerő támadta meg a falu szélén. A kerékpáros raj, melynek tagjai majdnem mind halasiak voltak, vitézül harcolt a sokszoros túlerővel szemben, s ebben a harcban elöl járt Zilah István rajparancsnok. Mikor az ellenséges túlerő a hősiesen küzdő raj tüzétől alaposan megtizedelve visszavonult, bajtársai tüzelőállásában vértócsában fekve találták Zilah Istvánt. Puskájából és tölténytáskájából az utolsó töltényt is kilőtte, s úgy halt meg, mint egy igazi hősparancsnok: beosztottjainak vitéz magatartásával példát nyújtva. Szíven találta egy ellenséges lövedék és azonnal meghalt.” Kerékpárosaink Felvidéken (1938), Erdélyben (1940) majd Délvidéken (1941) is jártak, és teljesítettek katonai szolgálatot.

A második világháború poklát is megtapasztalták. Bár kezdetben igen sikeresen vetették be őket, méltók voltak jelmondatukhoz: „Gyorsan, bátran, hűséggel”! A szovjet vendégmarasztaló sártengerben és felrobbantott hidak között is feltalálták magukat: „Előttük a Dnyeszter folyam zavaros víztömege hömpölygött magába ölelve a két hatalmas felrobbantott hidat. Honvédeink nem igen kedvelték ezeket a roncsokat, inkább ellenségre találtak volna. Azt könnyebb legyőzni, mint ezeket a mozdulatlan tönkretett szörnyeket a víz itt nagyon mély és sebes volt, áradó hullámai félelmetes zúgással örvénylették körül az útjukba álló hídroncsokat. (…) Árkászaink alaposan átvizsgálták a hidat és a helyszínen talált gerendák és deszkák segényével (értsd: segítségével) bürüt készítettek az első híd pilléréig. Ide 10 méter magas létrát ácsoltak, hogy fel lehessen jutni a pillér tetejére, ahonnan már az épen maradt részen a túlsó partra lehetett jutni. Artista mutatványnak is beillett volna az az átkelés. A honvéd vállára vette kerékpárját, a keskeny gerenda bürün egyensúlyozva jutott a pillérig és onnan kúszott fel a terhével a magasba. (…) Közben német felderítő egységek jelentek meg a folyóparton és csodálkoztak, hogy előttük már magyar csapatok vannak. Különösen nagyot néztek azonban akkor, amikor észrevették, hogy kerékpárosaink vállukon kerékpárral milyen merészen kúsznak felfelé az ingó létrán a magas pillérre.”

A későbbiekben a modern hadviselés révén egyre inkább kiütközött az elmaradt gépesítés a kerékpáros egységeknél. Jó részüket át is alakították harckocsizó alakulattá, végül egyedül a halasi maradt meg, de komoly (részben német) fegyverállományt kapott cserébe. Ám ez sem menthette meg őket 1944 nyarán a szinte teljes pusztulástól. Lengyel területen a m. kir. 1. lovashadosztály részeként ők is elvesztették fegyverzetük és katonáik kétharmadát. A magyarországi harcokban már csupán partizánakciókkal tudtak vesztességeket okozni az ellenségnek. Végül osztrák földön tették le a fegyvert, míg laktanyájuk idegen kézbe került.

Végső István