Isten éltesse, Kati néni!
Nyolcvanadik születésnapja alkalmából köszöntöttük Vass Katalint, mindannyiunk Kati nénijét. Az elnyűhetetlen, szorgalmas, érdeklődő, megbízható nagybetűs KOLLÉGÁT, aki azért ettől sokkal több. Ő a szerkesztőség pótédesanyja, pótnagymamája és ő egészen biztosan írni fog, ameddig csak lehet.
Olyan egyszerűnek tűnhet írni olyan valakiről, aki több évtizede részese az életemnek. Aztán ahogy leülök a gép elé és felidézem a közös emlékeinket, rájövök, bizony nem könnyű. Ezt Kati néni te könnyen megoldanád, megkérdeznéd tőlem, hogy mennyi leütés legyen. A tőled megszokott szorgalommal elkezded, majd amikor órákkal később, az összes aktuális hír átbeszélése után, kissé aggodalmas hangon közlöd, hogy mennyi az annyi. Jóval több, mint amennyi kellene.
De te nem adod fel, időt kérsz és nem sokkal később már mosolyogva közlöd velem: ennyi jó lesz? Megegyezünk, ennyi jó lesz. Közben én már réges-régen elszopogattam azokat a cukrokat, amelyekkel minden egyes alkalommal meglepsz minket. Most már bevallhatom, mindig figyellek. Látom a koncentrálást, a figyelmet, az összpontosítást és az alaposságot. Tévedés szinte teljesen kizárt. Jókat derülünk, amikor felidézed korábbi cikkélményeidet. Néha felállsz, kérdezel, rácsodálkozol, ha egy új fejleményt mondunk neked mondjuk az aktuális városi történésekről.
Azt mondtad egyszer nekem, hogy jó velem beszélgetni, mert én annyi mindenkit ismerek, mint te. Kati néni, én is szeretek veled beszélgetni. Néha úgy érzem, hogy te vagy az én pótnagymamám. A jóságos, az anyáskodó, a közösségépítő. A sportot imádó és ismerő nagybetűs személyiség. Akit senki sem tud kihozni a sodrából. Azért azt remélem, tudod, hogy pedagógus is vagy. Ez onnan tudom, hogy sokszor láttalak, hallottalak az interjúalanyoddal kommunikálni. Ügyesen tereled mindig a felé, amit szeretnél kihozni belőle. Ezt pedig nem tudja mindenki. Te tudod.
Most, hogy visszaemlékezem a három évtizedes közös múltunkra, rájöttem: amikor elkezdtünk együtt dolgozni, te pont annyi idős voltál, mint most én. Még most is a szemem előtt van az a kép, amikor a művház nagytermében, 1994. nyarán elképedve néztük, hogy valaki begyűjti az összes kaját és pólót. Ott kezdődött a mi valós ismeretségünk. Aztán két hónappal később kollégák lettünk és vagyunk azóta is. Ezen én nem akarok változtatni. Amikor megtudtad, hogy a Tükör magazin lesz egyetlen pillanatig sem kételkedtél a folytatásban. Na, jó, csak egy kicsit. Aztán már a megoldáson gondolkodtál. Ilyen vagy. nem adod fel, alkalmazkodsz. Te mindig az én és a mi Kati nénink maradsz…Isten élessen a nyolcvanadik születésnapodon!
