Isten veled, Peti!
Ugye nem igaz? Az egyik legfájóbb kérdés, amit az ember feltesz akkor, amikor nagyon rossz hírt hall és nem akarja elhinni, hogy megtörtént. Ha egy kortársát, barátját, fia osztályfőnökét, egy kiváló edzőt, apát, nagyapát veszít el, akkor ez hatványozottan igaz. Még most sem hiszem el, hogy Tóth Péter, a gyerekek Péter bácsija, a torna- és fitneszsport Tóth Petije fájdalmasan fiatalon elhunyt.
Ha valakit a becenevén emlegetnek, az egyfajta bizalom, szeretet, megbecsülés jele. A Tóth Peti. Aki a Csipkeházi óvodában ismerkedett meg a torna alapjaival, hogy aztán bátyja, István nyomdokain haladva sikeres sportoló legyen. Mindig szeretettel emlegette az ő aranycsapatát, Tomicskó Gabival, Fekete Szabival, Ábrahám Robival, Szluka Gabival, Horváth Ákossal, Simon Zolival. Bús Józsival. Sokszor mesélte tanítványainak, hogy volt olyan verseny, ahonnan az összes érmet elhozták a halasi tornának, a Fazekas-iskolának. Az is példaértékű, hogy a Tulit Péter vándorserlegen az 1985-ös évszám mellett ott szerepel a neve és több nemzetközi megméretésen is megtudhatták az ellenfelek, ki is az a Tóth Peti Kiskunhalasról.
Egy sérülés miatt abbahagyta a versenyzést, azt tette, amit szeretett: tornászokat nevelt. Velük bandázott, közöttük élt, ismerte gondjaikat, bajaikat, örömüket és bánatukat. Mintha fogadott fiai lettek volna. A Kovács Tamás féle nagy generáció még ma is szívesen emlékszik azokra az évekre. Peti képezte magát, főiskolára, egyetemre járt. Dániában pedig egy év alatt megtanulhatta azt, hogy milyen is a profik élete. Maradhatott volna, de szíve hazahúzta. A Fazekasba. A magnéziaporos edzőterembe.
Még csak ízlelgettük azt a szót a kilencvenes évek közepén, hogy fitnesz, Peti már egyesület alapításában gondolkodott. Ennek jövőre lesz 25 esztendeje. Hazai és nemzetközi sikerek, edzőtáborok, országos megméretések. Barátságok. A fitnesz-család egy életre megtanulta Tóth Peti nevét.
A közelmúltban, amikor büszkesége, fia ifjabb Tóth Péter megkapta a Köztársaság Jó tanulója, jó sportolója címet felidézte, hogy ő maga is kiérdemelte ezt a nem mindennapi elismerést a nyolcvanas években. Amikor elkészítettem a fotót, még nem tudtam, hogy utoljára találkoztunk.
Peti! Furcsa most a búcsú. Amíg ezeket a sorokat írtam, millió emlék jutott eszembe. A közös edzőtáborról, amikor belecsöppentünk a Família Kft. színészeinek bankettjébe, a lányod, fiad megszületésekor a csillogást láttam a szemedben. Amikor Petyának átadhattad az első érmet, vagy éppen büszkén meséltél bátyádról, Istvánról, hogy milyen szép sikereket ér el a DigiSportnál. Vagy amikor azt mondtuk, hogy zenészek vagyunk és van egy slágerünk, a Csodálatos sziget.
Nincs más hátra Peti, elköszönök tőled. A magnéziumpor még száll a teremben, a szerek üresen állnak. Még egy utolsó hátraszaltó, amivel mindig a születésnapodat ünnepelted. Halkan szól a Depeche Mode. Isten veled, Peti!
