Még azt is szeretem, amit utálok

- Viccesen néha úgy emlegetünk téged "idelent", mint "A pesti írónő", de a gondolataimban ma is úgy élsz, és a könyveid hangulatában is visszaköszönni látom azt a bohém, válaszkereső, szolidan lázadó tinilányt, aki mindig is voltál... Tévképzet ez vagy ma is meglévő kép?

- Nem tudom. Nem is gondolkodtam ezen, szerintem soha. Mármint, hogy ki vagyok. Főleg nem mások szemében. Van nevem, lakcímem, családom, barátaim, környezetem. Ez vagyok én. A komfortzónám. Elég tágas, bár az igaz, hogy magam tágítom, folyton keresem, hogy hol a határ,

meddig mehetek el.

Ha ez azt jelenti, hogy szolidan lázadó lennék, akkor igen. Tinilány nem vagyok, ezt azért, lássuk be, rég volt, hál’Isten, túlvagyok rajta. Bohém? Nem tudom. Tőled hallottam először ezt a szót magammal kapcsolatban. Évekkel ezelőtt, az is lehet, hogy évtizedekkel ezelőtt, már akkor is meglepett. Bohém lennék?

- Nem úgy érzed?

- Lehet. Szeretek enni, inni, nevetni, élni, szeretek mindent, ami megnevettet, könnyed, vidám és irtózom mindentől, ami komor, komoly, kőbevésett. Azokhoz az emberekhez vonzódom, akik eggyel kevésbé veszik komolyan saját magukat, mint a környezetük őket. Ha ez azt jelenti, bohém vagyok, akkor igen. Viszont nem gondolom, hogy megbízhatatlan, léha vagy csapongó lennék. Sőt. Ha már így rákérdeztél, szerintem megbízható, állhatatos és hűséges vagyok. Ilyennek gondolom magam. Ilyennek szeretem magam.

Másrészről viszont, szerintem rég találkoztunk, azért gondolod, hogy olyan lennék, mint egy lázadó tinilány, és rég láttatok, ezért gondoljátok, hogy „a pesti írónő” vagyok. Ebből az egészből

csak annyi a biztos, hogy nő.

- Ha röviden kellene összefoglalnod mindazt, ami történt veled - főleg inkább benned - az elmúlt években, mit mondanál? Mi a te összegzésed az életed eddigi "első feléről"?

- Megyek, amerre hagyják. Most ez a kulcsmondatom. Segítő mondat – nekem vannak ilyenek. Tavaly meg az előtt és az előtt az volt, hogy: Fuss, amerre látsz. Még régebben: Ahová az Isten bárányt ad, oda legelőt is ad, még régebben az, hogy: Isten veled bús hétfő, gyerekkoromban meg az, hogy: Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a Tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Egyébként pedig elég sok elmúlt évem van, de ahhoz kevés, hogy - egy lépéssel hátrébb az eltel időtől - visszatekintsek, vagy bármilyen mérleget vonjak. Szeretem az életem minden egyes percét. Még azt is szeretem, amit utálok.

- Békéscsabán éltetek, aztán Pestre költöztetek. Ám Halason azok közé tartoztál, akik tudták értékelni a kisvárosi lét örömeit és belső gazdagságát. Fővárosi polgárként most hogyan látod ezt? Formált, változtatott-e benned valamit - s ha igen, mit - az ottlét?

- Türelmetlenebbül

és pofátlanabbul vezetek

kocsit, például. A pacalt pákálnak olvastam múltkor Soltvadkerten, és volt már olyan is, hogy a kajapénzemből inkább egy leértékelt trendi topot vásároltam egy plázában, ahelyett, hogy ebédeltem volna…

Múltkor Szegeden voltunk egy munkából kifolyólag, többen, Pestről. Az egyik srác megkérdezte, hogy van-e itt pláza. Aztán megkérdezte, hogy van-e itt könyvesbolt, aztán megkérdezte, hogy éjjel-nappali is van-e itt. Azt hittem, viccel. De nem. Komolyan kérdezte. Ilyen esetekben határozottan érzem, hogy nem pesti vagyok. Máskor meg: megyek át a Szabadság-hídon, nézem a várost, annyira szép, nem lehet betelni vele. Büszke az ember, hogy ez az otthona.

- Mi gyakorolta rád azt a hatást, aminek a nyomán írni kezdtél?

- Túl jól mentek a dolgok, az. Menő munka, menő élet, menő apa, menő anya, menő manó. Elidegenedtem a saját életemtől, magamtól, olyan lett az egész,

mint egy film, amit mások játszanak,

én csak nézem. Példásan nagyszerű volt minden, még nekem is mi voltunk a példaképem: de jó lenne ilyen hibátlanul élni. Aztán egy internetes hirdetésen rátaláltam egy „íróiskolára”, gondoltam, beiratkozom, abból baj nem lehet. Nem is lett. Magam mögött hagytam a régi munkám, írni kezdtem, megváltozott minden. Döcögősebben mennek a dolgok, elég sok munka van abban, hogy jól működjön bármi is. De működik. És így már nekem is hihető. Ez az én életem, nem egy film.

- Miért írsz, és kinek írsz?

- Praktikusan így néz ki a helyzet: Először magamnak írok, aztán megmutatom a férjemnek és a fiamnak, aztán három írónő barátomnak, aztán két olyan haveromnak, akik egyáltalán nem olvasnak szépirodalmat, csak az én kedvemért, és csak, ha nagyon muszáj. Ezek után adom ki a kezemből a végeredményt. Romantikus változat: A Kövér Hölgynek írok – vesd össze: Salinger: Franny és Zooey… A romantikus változat válasz arra is, hogy miért.

- És mit tennél, mihez kezdenél, ha valami ok folytán nem írhatnál?

- Mennék, amerre hagyják. Semmi sem fontosabb, mint a túlélés.

- Azt mondják, a gondolkodás - és ebből fakadóan nyilván az írás is - a megismerés egy formája. Változott-e az életed azóta és azáltal, hogy írsz? S ha igen, miben áll ez a változás?

- Természetesen változott, hisz, ahogy már mondtam, egy viszonylagosan

csillivilli sorsalternatívát cseréltem a valódi életemre.

Ahogy az ilyenkor lenni szokott: otthon érzem magam. Másrészt viszont sokkal kevesebb pénzem van, mint azelőtt, és ezt elég nehezen tűröm; mondhatni, meg vagyok sértve a világra. Majd kiheverem. Mindennek ára van.

- Láttam azt a fotót, amin a kislányoddal együtt dedikálsz a legutóbbi könyvhéten. Csaknem úgy tűnik a képen, szinte pajtások vagytok inkább, mint klasszikus anya-lánya kapcsolat részei. Hogyan vagy a gyerekekkel? Mit hozott az életedbe, hogy anya vagy?

- Eddigi életem legsötétebb, legmélyebb krízishelyzetéből hozott ki az anyaság. A legsötétebb napokon az egyetlen biztos pont a gyerekeimhez fűződő nagyon pontos és karakteres viszonyom volt: anya vagyok, ők a gyerekeim, összetartozunk, az én sorsom az ő sorsuk, legalább is addig, míg fel nem nőnek. Amikor az ember tanácstalan, céltalan, nem tudja, merre van az előre, akkor nagyon-nagyon fontos szerintem, hogy legyen az életében legalább egy viszonypont, amihez tud igazodni, ahonnan ki lehet indulni, ahová vissza lehet térni. Nekem

ilyen viszonypont a két gyerek.

Nagyon szeretném, ha nekik is ugyanilyen karakteres lenne ez a leosztás. Nem vagyok a pajtásuk, nem vagyok a haverjuk – az anyjuk vagyok. Remélem, ez egy biztos pont lesz nekik is, krízishelyzetben.

- Két könyvön vagy túl. Most min, miken dolgozol?

-Elégedett vagy-e, s ha nem, mikor lennél az? Mi lenne az a pont, amire ráismerve azt mondanád: kiírtad magad?

- Jaj, már megint ez a mérlegelés! Nem foglalkozom ilyesmivel. Nem érdekel az elégedettség, nem foglalkozom ilyenekkel. Szeretek élni, gondolom, ez azt jelenti, hogy elégedett vagyok. Kiírni magam? Van ilyen sokszor. Olyankor hagyom a fenébe az egészet, és inkább olvasok. Megyek kirándulni a családdal. Egy biztos: addig fogok írni, amíg van mit, miről, kinek. Ha ezekből csak az egyik is hiányozni fog, úgyis beunom az egészet, el fog múlni magától.

(KohoutZ)

Arc, kép. Tallér Edina Kiskunhalason született, 1971-ben; itt járt iskolába és gimibe. A 90-es évek elején dolgozott a Halasi Hét, majd a Halasi Tükör hetilapnál, később, a 90-es évek második felében férjével, a szintén halasi Gerner Csaba színésszel Békéscsabára, később Budapestre költöztek. Edina dolgozott egy darabig a kereskedelmi médiában itthon és külföldön, az utóbbi fél évtizedben íróként és újságíróként dolgozik; a Hajtűkanyar és az Irodalmi Sátor Egyesület alapító tagja, illetve a Stúdió 13 nevű színházi alkotóközösség író-dramaturgja. Három éve jelent meg feltűnést keltő A húsevő című rövidregénye a Kalligram gondozásában, valamint tavaly Egy perccel tovább című drámája a Mozgó Világban, idén pedig a Lehetnék én is című „panelregénye”. Két gyermekük van, Koppány és Iringó (Maróti Éva felvétele).