Miért szeretem? – Cservákné Molnár Eszter

 

Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyrõl a mozsarat!

Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsõnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.

Nem birtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)

És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnõtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén

És ijesztõ volt odalentrõl,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erõsek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az elsõ hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.

És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszut állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyülöltem
mindenkit, aki elnyomott.

Gyülöltem, óh hogy meggyülöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.