Miért szeretem...? - Felnagy Krisztián

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülõhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belõle nõttem én, mint fatörzsbõl gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslõ fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsõn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdõt, füttyös gyümölcsöst, szöllõt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntrõl pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter elõtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kõre léptem én,
ím itt e kõ, de föntrõl e kõ se látható,
nincs mûszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bûnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költõk is bûntelen,
és csecsszopók, akikben megnõ az értelem,
világít bennük, õrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval õk felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

- Már általános iskolában is nagyon szerettem verseket olvasgatni és elemezni, de akkor még nem volt olyan, amire azt mondtam volna, hogy „ez a nagy kedvenc”. A bajai III. Béla Gimnáziumban magyartanárunk, Radva László sok memoritert kért számon. Egy-egy költőtől esetenként négy-öt-hat-hét művet is tudnunk kellett fejből. Most már hálás vagyok ezekért. A barátaim is gyakran kérdezik, mikor egy-egy élethelyzetben elkezdek egy költő szavaival példálózni, hogy „te mindenre tudsz verssel válaszolni?”

A kedvenceim a magyarságversek és a hazaszeretetről szólók, például Radnóti: Nem tudhatom, Petőfi: Az alföld, Arany: A walesi bárdok című műve.

Ezek közül talán Radnótit emelném az első helyre. Két életformát mutat be a költő: egy felületesen élő, a környezetére oda nem figyelő, illetve a minden apró részletet észrevevő embert.

Az előbbi jelenthetné napjaink rohanó nagyvárosi életmódját, ahol alig foglalkoznak az emberek a másikkal, sokszor nem is igazán ismerik egymást „gépen szállnak fölébe” és csak messziről szemlélődnek, felületes kapcsolatokat alakítanak ki. Ahogy a versben az országot pusztítják, úgy pusztítja magát is el a társadalom, ha az összekötő emberi, társas, családi kapcsolatok megszűnnek. Persze tudom… a történelmi hátteret sem lehet figyelmen kívül hagyni a vers elemzése során… A hódító és a leigázott szerepét.

A másik életforma a nyugodt, falusi életmód. Szülőfalumban, Dunaszentbenedeken mindenkit ismerek, engem is ismer mindenki. Ott segítenek egymás baján. Ha megszólal a harang a templomtoronyban, akkor tudják az emberek, hogy miért/kire harangoznak.

Mivel már lassan 6 éve Kiskunhalason élek, elmondhatom, hogy „innen hazulról megyek oda haza”, ezért talán ez a legnagyobb mondanivalója számomra a versnek a két település- és életformát ismerve.

„…ím itt e kő, de föntről e kő sem látható…” Én szeretném azt a bizonyos követ is észrevenni a családban, a baráti kapcsolataimban és a munkahelyemen egyaránt.

De nemcsak különböző településekre, hanem hazánkra és a nagyvilágra is vonatkoztatható a vers, és ez lehet az, amiért mindenkinek érdemes lenne alaposan, szóról szóra megismernie. Itt „itthon vagyok”.

Pál László rovata