Miért szeretem...? - Gulyás László

Petőfi Sándor: A Tisza

Nyári napnak alkonyúlatánál
Megállék a kanyargó Tiszánál
Ott, hol a kis Túr siet beléje,
Mint a gyermek anyja kebelére.

A folyó oly símán, oly szelíden
Ballagott le parttalan medrében,
Nem akarta, hogy a nap sugára
Megbotoljék habjai fodrába’.

Síma tükrén a piros sugárok,
(Mint megannyi tündér) táncot jártak,
Szinte hallott lépteik csengése,
Mint parányi sarkantyúk pengése.

Ahol álltam, sárga föveny-szőnyeg
Volt terítve, s tartott a mezőnek,
Melyen a levágott sarju-rendek,
Mint a könyvben a sorok, hevertek.

Túl a réten néma méltóságban
Magas erdő; benne már homály van,
De az alkony üszköt vet fejére,
S olyan, mintha égne s folyna vére.

Másfelől, a Tisza tulsó partján,
Mogyoró- s rekettye-bokrok tarkán,
Köztök egy csak a nyilás, azon át
Látni távol kis falucska tornyát.

Boldog órák szép emlékeképen
Rózsafelhők usztak át az égen.
Legmesszebbről rám merengve néztek
Ködön át a mármarosi bércek.

Semmi zaj. Az ünnepélyes csendbe
Egy madár csak néha füttyentett be.
Nagy távolban a malom zugása
Csak olyan volt, mint szunyog dongása.

Túlnan, vélem átellenben épen,
Pór menyecske jött. Korsó kezében.
Korsaját mig telemerítette,
Rám nézett át; aztán ment sietve.

Ottan némán, mozdulatlan álltam,
Mintha gyökeret vert volna lábam.
Lelkem édes, mély mámorba szédült
A természet örök szépségétül.

Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz. –

Késő éjjel értem a tanyára
Fris gyümölcsből készült vacsorára.
Társaimmal hosszan beszélgettünk.
Lobogott a rőzseláng mellettünk.

Többek között szóltam én hozzájok:
„Szegény Tisza, miért is bántjátok?
Annyi roszat kiabáltok róla,
S ő a föld legjámborabb folyója.”

Pár nap mulva fél szendergésemböl
Félrevert harang zugása vert föl.
Jön az árviz! jön az árviz! hangzék,
S tengert láttam, ahogy kitekinték.

Mint az őrült, ki letépte láncát,
Vágtatott a Tisza a rónán át,
Zúgva, bőgve törte át a gátot,
El akarta nyelni a világot!

- Azért szeretem Petőfi Sándornak ezt a versét, mert rengeteg szép emlék köt magához a költeményhez, illetve magához a Tiszához is. Egyrészt Szegeden születtem, másrészt pedig a Tisza mellett, Csépán voltam a nyáron méhészkedni nem egyszer Maróti Dezső és fia meghívására. Együtt dolgoztunk, szabadidőnkben pedig meglátogattuk Dezső egyik jó barátját, aki vendégül látott minket délidőben és ebéd közben jót beszélgettünk. Tanyája pár száz méterre volt a folyótól, mélyen az erdőben, és felidézte bennem annak a tájnak a hangulatát, mely a versben megjelenik.

A költemény témája kicsit megmutatja az emberek életének néhány mozzanatát is: a szerelmet, a megbékélést a zord világgal. Rámutat arra, hogy az idilli dolgokat is észre tudjuk venni az amúgy sokszor átlagosnak tűnő világban. Ami leginkább tetszik a versben, annak a jól ábrázolt metaforája, amikor a bántott és sajnált „Tisza” megmutatja a mérhetetlen erejét, mely benne rejlik és kitör, ha jön az ár.

A költeménnyel második osztályos koromban találkoztam először általános iskolai magyarórán. Nagyon megérintett, azóta is szívesen olvasom, amikor fellapozom otthon a Petőfi összes versét tartalmazó kötetünket.

Pál László rovata