Miért szeretem...? - Harkai Zsuzsi

Radnóti Miklós: Nem tudhatom

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztítandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

- Radnóti Miklós, tragikus sorsú költőnk Nem tudhatom című versét választottam, amely megható vallomás a hazáról és a hazaszeretetről. Iskolában kötelező vers volt, mégis nagy örömmel tanultam meg, mert szinte minden sora megfogott. „Nekem szülőhazám e lángoktól ölelt kis ország, messze ringó gyermekkorom világa.” Hisz bárhová is mentem, mindig nagy honvágyam volt. „Belőle nőttem, mint fatörzsből gyönge ága…”

„Sírok közt anyókát, ki halkan sírogat.” Én is sokat járok a temetőbe, mióta a szüleim meghaltak. Gyakran visszagondolok a szántóföldek, gyümölcsösök közt levő kis tanyára, ahol hatéves koromig nevelkedtem. A városba költözve pedig csodáltam a bakterházat és a baktert, aki előtte állt. Az iskolába menet én is egy kőre léptem, ha ez a vers eszembe jutott, hogy aznap ne feleljek. Imádom a virágokat, a természetet. Szívesen emlékszem a parkra, ahol a körhinta volt, ahol az első szerelmes puszit kaptam. Számomra ez a hely a régi szerelem lábnyoma.

A versek és az irodalom szeretete vitt 1970-ben az irodalmi szakkörbe, ahol többek között Hatvani Zoltánnal szavaltam együtt. Ő később előadóművész lett. Vezetőnk Lunger Pali bácsi és Huber István könyvtárigazgató volt a Szakmaközi Bizottság épületében.

Sosem felejtem el azt a fellépésünket, amikor szavalás közben áramszünet lett. Elektromos gitárral kísértek, ami azonnal elhallgatott, kikapcsolt a mikrofonom, de nem estem kétségbe. Emelt hangerővel tovább mondtam a verset, ezért külön nagyon megdicsértek. Az irodalmat azóta is szeretem. Radnóti Miklós költészete, Nem tudhatom című verse pedig különösen közel áll hozzám, amit ezúton is szeretettel ajánlok olvasásra a mai rohanó világban.

Pál László rovata