Miért szeretem...? - Mongyi Gergely

Arany János: V. László

Sűrű setét az éj,
Dühöng a déli szél,
Jó Budavár magas
Tornyán az érckakas
     Csikorog élesen.

"Ki az? mi az? vagy úgy -"
"Fordulj be és alugy
Uram László király:
A zápor majd eláll,
     Az veri ablakod."

A felhő megszakad,
Nyilása tűz, patak;
Zúgó sebes özönt
A rézcsatorna önt
     Budának tornyiról.

"Miért zúg a tömeg?
Kivánja eskümet?"
"A nép, uram király,
Csendes, mint a halál,
     Csupán a menny dörög."

Megcsörren a bilincs,
Lehull, gazdája nincs:
Buda falán a rab
- Egy-egy felhődarab -
     Ereszkedik alá.

"Hah! láncát tépi a
Hunyadi két fia -"
"Uram, uram, ne félj!
László, tudod, nem él
     S a gyermek, az fogoly."

Mélyen a vár alatt
Vonúl egy kis csapat;
Olyan rettegve lép,
Most lopja életét...
     Kanizsa, Rozgonyi.

"Kettőzni kell az őrt,
Kivált Mátyás előtt!"
"Mátyás, az itt maradt,
Hanem a többi rab -
     Nincsen, uram, sehol."

A felhő kimerült,
A szélvihar elült,
Lágyan zsongó habok
Ezer kis csillagot
     Rengetnek a Dunán.

"El! míg lehet s szabad!
Cseh-földön biztosabb."
"Miért e félelem?
Hallgat minden elem
     Ég s föld határa közt."

Az alvó aluszik,
A bujdosó buvik;
Ha zörren egy levél,
Poroszlót jőni vél
     Kanizsa, Rozgonyi.

"Messze még a határ?
Minden perc egy halál!"
"Legitten átkelünk,
Ne félj uram: velünk
     A gyermek, a fogoly."

Az alvó felvirad,
A bujdosó riad;
Szellő sincsen, de zúg,
Felhő sincsen, de búg
     S villámlik messziről.

"Oh adj, oh adj nekem
Hűs cseppet, hű csehem!"
"Itt a kehely, igyál,
Uram, László király,
     Enyhít... mikép a sír!"

Állj meg, bosszú, megállj:
Cseh földön ül a rab;
Cseh földben a király,
Mindég is ott marad,
     De visszajő a rab...!

Őszintén szólva nem olyan régóta „kaptam rá a versolvasás az ízére”. Több szerzőtől is szoktam verseket olvasni. Megnyugtat, ellazít. Meg persze nem utolsó sorban nem csak az elmét fejleszti, hanem a lelket is. A versek olvasása engem megnyugtat. Olyankor az ember megnyugszik, kicsit kiszakad a hétköznapok forgatagából. Ez manapság sokat jelent, és jó megpihenni, egy-egy vers olvasása közben. Kikapcsolni kicsit a külvilágot, félretenni a szürke hétköznapok gondját-baját. Mindenképpen ajánlom mindenkinek, hogy minél sűrűbben tegyük ezt, olvassunk verseket. Nem csak azért, mert tényleg a lélekre is jó hatással van, hanem ugye fejleszti a szókincset, elgondolkodtat, és nem utolsó sorban műveli az embert.

Elképzelhetőnek tartom, hogy a versek miatt szerettem meg a színjátszást is. Bár őszintén szólva, soha nem gondoltam, hogy musical vagy prózai darabban fogok színészkedni. Nagyon szeretem, és nagyon jó ezeket átélni, tanulni. Főleg akkor, mikor történelmi eseményt dolgoz fel egy-egy darab. Akkor úgy jobban átéli, átérzi az ember, ha tudja, hogy ezek, amiket eljátszott, elmondott, esetleg elénekelt, valós eseményeken alapul.

Ezt a verset már általános iskolás koromban ismertem. A mű kezdősorait édesapámtól hallottam, mikor nagy viharok tomboltak. Dörgött az ég, szakadt az eső, és olyankor sokszor idézte ezt a költeményt. Mély nyomott hagyott bennem.

Lejegyezte: Szőri Attila