Miért szeretem...? – Szécsi Zoltán

Verembe zárva, mint megannyi árva, szívünket marja láz.
Előttünk-utánunk kattognak zárak, s iszony karma aláz.
Pőrénket sápadtra szíja a fal, s a magány mi leigáz.
Dáridós innep itt nem terem, vagyunk mi vert sereg,
Haragunk rág, iszonyún fáj, éjbe könnyünk pereg.
Áldatlan sóhajink tabu, a szörnyűség lehe.

Halál kígyója szorongat, a csontoskezű király,

A rab borzad, morzét kongat, s csak csövek sztakatolák.
Ha sok bűnös elkárhozott lélek, segítségért kiált.
Sárga arcunkon a gyötrelem kínzó álarca ráng.
Mosolyunk, is mint viccsor, torz, halotti benne a báj,
Pokoltüzén égünk mind el, minket elhagyott mindenki már.

Akár a holt, oly a szenvedő, így jár-e torz koron,

Az emberben ölni, mi még marad, amit istentől hozott.
Mert nem lehet több a rab, csak húsdarab, amit a vasbeton körbefon.
Vigyáznak itt piti tolvajt, finom ujjú zsebest, olyt ki onta testvéri vért,
Más asszonytól késsel kért kegyet, s van ki bankba koltal menné,
Hogy pénze számtalan legyen, s van diplomás furfangos csaló.
Szülész, ki magzatot ölt, hízelgős cukros öregúr, más csontot, ajtót tört.

De most mind itt, itt senyvedé, itt, hol bezárul a kör.

Létünk csupán kartoték adat, nevünk néhány szám.
Hangoskodni azt nem szabad, csend itt, azaz aranyszabály.
S igaz is csak egy leheten, az meg kulccsal, s bottal jár.
S gőgösen lépdel a direktor, aki mindenbe lel hibát.
Néki semmi nem jó, nem tökéletes, őt féli rab, féli porkoláb.
S jaj annak kire haragja gerjed, hát nem hull bocsánatán.

Vad csengő morog, az ideg borzong, riadunk négy óra tájt.

Fekhelyünk lószőr, durva pokróc pribékünk celláról cellára jár,
S rárivall arra, ki fejrészén fordul, vagy szendereg tovább.
E komor, bús nép csendesen tesz-vesz, jár a láb a kéz.
A szív is csak halkan szenved, ahogy sodródunk poklunk vizén,
Vitorlánk rongyleple bomlik örvénylő tengerén.

Így készül ez álmos sereg, sírból másztunk ki tán.

Foszló bakaruháink alatt még mind alszunk,
Ámbár, mint űzött szellemraj, vonalalakzatban halkan, masírozunk tovább.
A gyárudvar sípolása, a tudatalattinknak üzen,
Ím, e tátott undorító száj, úgy hívják, üzem.
Felébredünk, s belépünk rajta, falánk, torz sírkamra lelkünk zabálja meg.

Pálfy úr, ő ki itt igazgat, nagyhatalmú úr, 

Ezer varrótű az agynak olyan, ha hozzád vonul, föléd hajol,
S ha rossz a napja, roppant tagolt mozdulattal, bilincséért nyúl.
Megállhatatlan, mint szorgos méhkatlan zúg, zakatol az üzem.
Olló csattog, varrógép morrog, ki lankad, azért fegyőr üzen.

Ajkába harap hajtván a rab inkább, mint fogdára megyen.

Mert ott bot korbácsa hullik rá, hisz a kény itt az úr.
A gyenge, felmetszi az erét más szívre, tüdőre szúr.
Aj szívünkön lobog pokoli máglya, melyet az iszonyat lángja gyújt.
Ittunk hipót, nyeltünk vasat, szabdaltunk eret.
Ki, mert elhagyta asszonya ki, mert a tébolyt nyert rajt teret.
Ki, mert összeroppant, kit a társ nyomorgat, így tesz a szétzúzott ideg.

Egy óra a levegőn, naponta még mi jár, az udvar közepén e had, kört körre jár.

Szót nem ejtheténk a társsal, köreink ötös sorokba zárva, nékünk ez így dukál.
Itt mindenki mindig éhes, megannyi korgó has, csajkáink alján hígan lötyög a belemért adag.
Őrszem áll az étek fölött arcán dagadt kaján öröm, porcióból farag.

Verembe zárva, mint megannyi árva, szívünket marja láz.

Előttünk-utánunk kattognak zárak, iszonyú karma aláz.
S miként telnek egyre az évek, úgy temet el minket a világ.
Így tel a nap, sors sorsba kap, elmúlik sok-sok év.
A zárkák koszos, nyirkos falán, amit falba vés a kéz,
Mint krónikás őrzé, ki erre járt, hogy szerette kedvesét.

Az én időm kitöltve már, más tiktakra jár. 

Mégis, lelkem van úgy, hogy vissza-visszajár.
Mer nyomtalan nem múlhaték el, mi engem ottan várt.