Kultúra
Gabi és Kriszti tánca
Egy idézettel szólít meg bennünket a kiállítás meghívója. Az LGT Egy elfelejtett szó című slágerének sorai olvashatók a meghívón, de a Művelődési Ház kiállító teremének falán is. Mi ez az elfelejtett szó? Ha figyelmesen megnézzük a kiállítást, akkor választ kapunk kérdésünkre.
Régóta közismert, hogy a világ és vele együtt a művészet darabokra hullt. Úgy a magánéletben, mint a közösségi kapcsolatokban hiányérzetek és csalódások hálózzák be az emberi planétát és kóbor lelkeit. Ritkán találkozni ma olyan alkotói kísérlettel, amely kilépni kíván ebből a zűrzavaros ködből, sőt helyette egy olyan teljességre és harmóniára törekvő, tiszta univerzumot épít fel, amely a legősibb és így a legmélyebb emberi természetben gyökerezik.
Nem tudom, hány alkalmas kiindulópont lehetséges ennek a feladatnak teljesítésére, de annyi biztos, hogy a teremtés és a szeretet mítosza az egyik legősibb és legalkalmasabb gondolat és lélekforma, amellyel világunk teljességének igénylét megmutathatjuk. Ez utóbbira vállalkozott két halasi alkotó. Két halasi nő, Ábrahám Krisztina és Bácsalmási Gabriella.
Péntek este 17 óra. A Közösségek Háza színházterme zsúfolásig megtelt érdeklődő közönséggel. Kiállításra jöttek, de először egy színpadi produkcióval találkoznak. A villanyok kialszanak. Mindenki a sötét színpadra mered. Az üresen kongó csendben halkan megszólal egy hang: „E világon, ha ütsz tanyát, hétszer szüljön meg az anyád!”. Sokan jól ismerik József Attila versét. A költő sorai a gyermeki újjászületések végtelen sorát ágyazza be a teremtés anyai sokféleségébe. Ezt a két világot köti össze a költemény. És ezt a köteléket jeleníti meg a két halasi alkotó kiállítása is.
A színpadon a fények lassan felerősödnek, majd fokozatosan szemünk elé tűnik egy összekuporodó alak. A verset követően felcsendül a zene, amelynek egyre erősödő hangjaira a fekete ruhába öltözött nőalak, mint a virág szirmai hajnalban, kinyújtja csápjait, melyek táncba kezdenek, majd a test is kibomlik gyűrött kuporgásából. A nőalak, Bácsalmási Gabi lábra áll, majd az egész test és a kezek körkörös mozdulataival, mint a virágszirmok ébredése, táncba kezd. Ez a mozdulatsor a sötétből előtűnő fényeivel az élet hajnala, a születés misztériuma. A teremtés tánca azonban nem magányos produkció. A függöny mögül feltűnik tolószékében Ábrahám Kriszta.
Gabi megfogja Kriszta felé nyújtott kezét, majd körözni kezdenek a színpadon. Nem egyszerűen csak kezet adnak egymásnak, de egy hosszabb kötelék is összekapcsolja őket. Gabi testére csavart vörös kötél orsója lassan lecsavarodik. Egyik végét már Kriszta fogja, a másik végén pedig Gabi áll. Amint a sok méter kötél lecsavarodik, ők a két végét kezükbe fogva köröznek tovább, akár a végtelenig. Működésbe hozták a világot, működésbe hoztak egy kapcsolatot. Teremtettek valami közöset.
A tánc és a zene itt teremtésmítosszá lesz. Ezzel kezdődik a kiállítás, ez a rövid tánc adja meg a festmények értelmező közegét. Ez a kiállítás nyitás az ősi, szakrális mítoszok és vallásos érzések felé. És nyitás az alkotók személyes vágyai, magánélete felé. A szomszédos terem falán lógó képek ezt a közös világot árnyalják és jelenítik meg a festészet eszközeivel. Ez az egyszerre teljességre törekvő, és a magánélet mindennapjaiból táplálkozó felfogás valósul meg a péntek esti rendezvényen.
A kiállítás két, egymást nagyon jól kiegészítő lélekmódra épült. Az egyik a teremtés és a teljesség felől építette fel a kapcsolatok világát. Ez a volt táncos, színpadi produkció. A másik a magánélet mindennapi apró örömei, mosolygó vibrálásai felől közelítette meg a vágyak, a szerelem és társkapcsolatok elvarázsolt erdejét. Mindenkinek van egy párja, sugallja a kiállítás. Ezt a párkapcsolatot fűzi össze a szeretet az anyaméh ikrei esetében, mint Gabi egyik képén látjuk, gyengéd és érzéki közeledést a férfi és nő közt, amit Kriszta mutat meg több akvarelljén, de ez fűzi össze Gabi és Kriszta közös táncát is. A lelkek egymásra hangolódása ez a szeretetben.
Nehéz kérdés arra választ adni, hogy a szeretet lehet-e több, mint a szerelem. Nos, az est összetett és rendkívül színes és mégis egységes tematikája alapján úgy tűnik, hogy az alkotók szerint a szeretet nem más, mint a lélek egész világot átfogó teremtő ereje, a szabadság valódi teljessége. A szerelem lehet ennél dinamikusabb, de sokkal kevésbé átfogó teremtő erő, amely nem terjed ki szabadon mindenre és mindenkire.
Kriszta erről így ír egyik képe mellé akasztott kis vallomásában: „Számomra ez a szabadság, őrültnek lenni. … Amit a szívedben érzel, azt senki és semmi el nem veheti.” majd egy másik helyen így ír önmagáról: „Nekem mosolyom a ruhám.” És Kriszta bibliai gyönyörűséggel fejezi be vallomását:
„Annyi mindent kaptam az Úrtól, szépet, rosszat, betegséget, szomorúságot, de én akkor is szerencsés csajszinak mondhatom magam. Akármilyen rossz jön, legyőzi az akarat hit-remény hídja, amin járok minden nap. Köszönöm, Uram az életem, s a legszebb keresztem a kerekesszékem.” Kriszta bölcs természetességét, amely gondolataiban és festményein is átüt, nehéz felülmúlni. Nehéz eljutni egy ilyen, nagyon egyedi és kegyetlenül őszinte állapotig. Ilyen lelki erőre szert tenni nem mindennapos dolog.
Bárhogy is alakult Kriszta sorsa, élete és művei nem másról szóltak, mint a szeretetről és szerelemről. Krisztánál innen indul a teremtés és folyamatos körforgásában mindig ide is tér vissza. Bácsalmási Gabi hasonló kiindulópontot választ, bár ő az anyaság teremtő áldását és a vágyak, álmok összefüggéseit boncolgatja.
Bárhogy is alakult Kriszta sorsa, élete és művei nem másról szóltak, mint a szeretetről és szerelemről. Krisztánál innen indul a teremtés és folyamatos körforgásában mindig ide is tér vissza. Bácsalmási Gabi hasonló kiindulópontot választ, bár ő az anyaság teremtő áldását és a vágyak, álmok összefüggéseit boncolgatja.
Ugyanakkor ő Krisztánál kritikusabb lélekmódot választ: „Út a Semmibe, út a Végtelenbe, út a jéghideg, tiszta metsző Igazságba álmodozásunkon és önámításunkon túl Út a Teremtő ragyogó létébe.” Kritikája ellensúlyaképp Ezékiel prófétát idézi: „A folyó mentén pedig, annak mindkét partján mindenféle gyümölcsfa nő; lombjuk le nem hull, s gyümölcsük el nem fogy. Havonta friss gyümölcsöt teremnek, mert vizük a szentélyből fakad. Gyümölcsük eledelül szolgál, lombjuk pedig orvosságul.” Gabi számára a magánélet mindennapjainak apró örömeivel egyenrangú az a szeretetforrás, amely az anyaság testi és lelki teremtő erejét az Úr tápláló és gyógyító erejéhez kapcsolja.
A táncos produkciót követően lépett színpadra Vadkerti Mónika, aki a kiállítás háziasszonyaként ismertette a szomszédos kiállító térben látható színes akvarellek tematikáját, majd elmesélte saját élményét a tánc varázsáról. sszegzésképp elmondható, hogy Bácsalmási Gabi festményeivel az anyaság Isteni mítoszát és mindennapi örömeit járja körül. Ez nála sok esetben a kettőzöttség létélménye. A párkapcsolatok, a gyermek szülő viszony, a testvéri kapcsolat, mind-mind ezt a kettősségben megélt teljességélményt jelzi. A falon látható képek közül már címűkben is ezt jelzik: Fekete, fehér; Emberpár; Ikrek stb…
De ide kapcsolódik az test megkettőzöttsége, a terhesség élménye is, amit Gabi az Áldás házaként fest meg. Újabb nagy témája a tánc. Az általa festett táncképek szokatlan önarcképek. Azon a képén, ahol kezeit kígyózó mozdulattal saját feje köré fonja, a tánc, mint óvó burok, és mint teremtő gesztus egyszerre van jelen. A tánc önmagunk megkettőzése is Gabi számára. Nincs ez másként Krisztinánál sem, bár az ő diszkótánca elsősorban a kötetlen és felszabadult életöröm világa. Ő is fest párképeket. Ádiról és magáról, egy kutyáról és szerető gazdájáról.
Az anyaság szintén nagyon foglalkoztatja. A Legszebb álom című képén, meztelen mellén szoptatja gyermekét. Kriszta egyszerre érzéki és életörömtől duzzadó. Lehet, hogy kis túlzás, de Kriszta festményeiről a legendás festőnő, Frida Kahlo kegyetlen önarcképei jutnak eszembe. A tánc Kriszta számára is nagy jelentőséggel bír, bár nála a elsősorban a szerelem, az élet élvezete és a párkapcsolatok megjelenítője a tánc. Ő, aki kerekesszékben ülve perdül táncra, és néha nehezen találja a szavakat, éppen ő az, aki a felszabadult életörömről, a minden akadályt legyűrő, mindenen átütő boldogságérzésről tesz tanúbizonyságot. „Táncoló nő az élet” mondja Paul Valéry A lélek és a tánc című esszéjében.
De az ótestamentumi Énekek éneke is a szerelem, élet és tánc szétválaszthatatlan egységéről beszél. A termékenység és a szépség harmóniája egy közös táncban olvad össze. A tánc annak a körforgásnak a jelképe, amely során teremtünk és újjászületünk, és mindeközben általunk is újjászületik a világ. Vagy Isten által? Is-is, mondja Gabi és Kriszta.
Szűcs Károly
{facebookpopup}
