Magyar Kultúra Napja

Ezt követően hirdették ki a Diószegi logópályázat eredményt. A beérkező 40 pályamű közül Faddi Anikó terve nyerte el a Halasi Múzeum Alapítvány, valamint a Halasi Média és Kultúra Kft. által felajánlott 50.000 Ft-os jutalmat. Ez a logó lesz a Diószegi év hivatalos jelképe. A díjat Lukács László országgyűlési képviselő adta át. Ezt követőn került sor egy rövid beharangozó videó vetítésére, amely a 100 év távlatából, Diószegi Balázs címet viselte. A videó Diószegi festményeiből és gondolataiból adott ízelítőt.

Diószegi az utolsó magyar parasztfestőnek nevezte magát, és festményei hangulatvilágát a magyar néptánchoz és népművészethez hasonlította. Ezt a hangulatot elevenítette fel a Kiskun Táncegyüttes lendületes színpadi produkciója.

Ezt követően került sor Lukács László ünnepi beszédére, aki a nemzeti kultúra jövőjével kapcsolatos gondolatait és aggályait osztotta meg a közönséggel. A Diószegi centenárium indító rendezvényéhez méltón ő is nagy súlyt fektetett a parasztsággal és a paraszti, népi kultúrával kapcsolatos reményei ismertetésére.

1989-óta, Csoóri Sándor kezdeményezésére ünnepeljük meg a Magyar Kultúra Napját. Halason négy évvel később, az akkor alakult Városi Ifjúsági Műhely rendezte az első ünnepet. Lukács László, mint a korabeli VIM vezetője, most, 25 évvel később, az est vendégeként ismét viszontláthatta a korabeli Ifjúsági Műhely jó néhány tagját. Többek között az est második felében fellépő Gerner Csabát és Tallér Edinát.

Szabó Dezsőt idézve Lukács először arra kereste a választ, hogy a modern és a múlt közti választásban milyen értékekre támaszkodhat a magyar nemzet. „Az egyetlen ősiség a magyar paraszt”, adja meg a választ. De a sok, egymásnak ellentmondó parasztkép közül melyikre gondolt Lukács? Az egyik parasztkép a nyers természeti erő képviselőjének, érdekembernek írja le a parasztot, aki durva és műveletlen. A másik a vele szembeállított romantikus kép egy gyermeteg, ösztönösen kreatív és primitív „népszínmű-parasztot” állít elénk. Természetesen mindként modell csalóka. Lukács ennél mélyebb lelkiséget felvázoló és összetettebb karakterrel bíró embernek véli a magyar parasztot. Beszédében ki nem mondva egy autentikusan gondolkodó, öntudatos és önmaga uraként létező népkarakterként gondol a parasztra, amely ebben az értelemben magával a néppel azonos.

Ezt követően azt vizsgálta, hogy érvényesülhetnek-e ezek a tulajdonságok a mai Magyarországon. Ismét Szabó Dezsőre hivatkozva mondta, hogy sem a „délibábos ősieskedés”, sem a „fájdalmas és meddő sérelempolitika”, de a Nyugatot majmoló „utánzat tébolya” sem vezethet eredményre. Lukács a három fő nemzetkarakterológiai probléma közül a nyugati civilizáció gátlástalan érvényesülését véli a legnagyobbnak, mivel így csak az egyéniség nélküli tömegember teremtődik meg.

Máris adott az alapképlet. Keleti hagyomány vagy nyugati kultúra? Ez utóbbi kozmopolita és bábeli természetű, amely arra törekszik, hogy a maga képére változtasson és globálisan magába olvasszon minden eltérő világot. Ez a világ leépíti a társadalmi összetartozás-tudatunkat és kisemmiz saját kultúránkból. Eredménye a hazátlanság és méltóság alatti emberi lét. Lukács ebből azt a következtetést vonja le, hogy „Elkülönültségünk leplezése sajátos vonásunkká, népkarakterré vált, ami keleti hungarikumban-hagyományainkban él tovább, pl. a vendégszeretetben, ételeink és italaink szakrális világában, főleg nyelvünkben, amely elkülönít a rokontalan Európában.” Egyszerűen rá vagyunk kényszerítve a rejtőzködésre. Jellemvonásunk a lázadás. „Nagy kérdés, hogy a globalista, kozmopolita, internacionalista, ismét nyelvi és kulturális átneveléssel kísérletező erők támadásait miként tudjuk elhárítani, esetleg visszavetni, bővíteni és az újabb nemzedékek számára tartósan biztosítani a megmaradt, csonka magyar életteret.”

A politikai hatalmat legitimáló és a kulturális értéket ápoló hagyományos értelmiség szerepét a „hiteltelen üzletkötők” és a „politikai marketing ügynökök” vették át, amely kihat a „nemzedéki kultúra minden területére”. A megoldás? Lukács szerint a nemzeti ellenállás elemei a kortársi kisközösségekben még jelen vannak. Ezeken a közösségeken belül „mindent meg kell tanulni nyugattól-kelettől egyaránt, de semmit sem szabad elfelednünk, hogy honnan jöttünk, kik vagyunk és hogy mi dolgunk ebben a hazában.” … A nemzeti kultúra jövője akkor lenne biztosított, ha mélyen beágyaznánk azt a magyar társadalom öntevékeny, önfenntartó civil közösségi életébe. Itt halason is, a szülővárosunkban. Ehhez kell meghozni a legnagyobb döntést, bizalmat adni egymásnak! Bizalmat, tiszteletet és szeretetet egymás iránt” – fejezte be Lukács a beszédét.

A beszédet követő szünetben az elmúlt év kulturális eseményeiről készült fényképeket tekinthette meg a közönség. A közel száz fénykép Anda Péter, Balogh Attila, Ferincz János, Kovács Iván, Kohout Zoltán, Pál László és Szűcs Károly fotósok munkája volt. A kiállítás egy hónapig tekintető meg a Közösségek Házában.

Az est második felében Tallér Edina és Gerner Csaba zenés, irodalmi estjének ősbemutatójára került sor. Az író-színész házaspár Mitől lesz jó? című darabja kortárs alkotók műveiből, valamint Tallér Edina erre az alkalomra írt szövegeiből állt össze. Csaba énekelt és felolvasott, Edina sorai pedig figyelemmel és női kedvességgel provokálva újabb és újabb formában vetették fel a címben megfogalmazott kérdést. Mitől lesz jó? Például Csabának, ha egy másik nőre gondol? Vagy mitől lesz jó neki, ha nem kérdezi meg a másikat, hogy ő miként szeretné? Edina nem csak provokálta Csabát. Bár a bevezetőben elmondta, hogy a legkedvesebb férfi színésze, egyben a legkedvesebb férje is: Gerner Csaba, de senki nem spórolhat meg önmagának bizonyos kellemetlen kérdéseket és kellemetlen válaszokat. Ezzel mindenkinek magának kell szembenézni. Persze a jó tanácsok mellett Edina önmagát is ellátta rafinált tippekkel, pontosabban önmagát is ellátta olyan kérdésekkel, melyek természetükből következően tanácstalanságra vannak ítélve. Érzékeny és bonyolult nőként soha nem tudja magának megmondani, hogy mikor és mitől lesz jó neki, bárhol, bármi. És így tovább…

A darab kérdéssel kezdődött, de a végén egyetlen megválaszolt kérdésig sem jutott el. Csak az vált bizonyossá, hogy másként és mást kérdez a nő, mint a férfi. A férfi sokszor nem kérdez, de ettől még nem biztos, hogy jobban tudja, mit akar, vagy mit nem akar. És a legfontosabb: mindig, minden általunk a másiknak feltett kérdés nem más, mint egy önmagunknak feltett, megválaszolatlan és talán megválaszolhatatlan kérdés. A különbség csak annyi, hogy a nő így nem jut el a válaszig, a férfi meg egy kicsit másképp marad végül válasz nélkül. Másképp kérdezünk és másképp nem kérdezünk. És ez ettől a különbségtől jó. A ki nem mondott közös bizonyosság férfi-nő játéka volt ez a darab. Az a szellemiség, ami Tallér Edina könyveinek is sajátja. Bár egy házastársi vagy egy író-színész páros darabját láttuk tegnap este, a darab rafinált, női szellemisége, nyilvánvalóan az írónő és a színpadi előadó Tallér Edina sugárzó szellemiségének és jelenlétének köszönhető elsősorban.

Szöveg: Szűcs Károly
Kép: Pozsgai Ákos