A hét arca
Beleszeretett a számokba
Elég hosszú és rögös út vezet a pincérálmokból egy cégbirodalom tetejéig. Több mint két évtized telt azóta, hogy a fizikus báty és nyelvtanár nővér nyomdokait elkerülve, a maga elképzelése szerint indult el a középiskola után a nagybetűs életbe. Aztán rákapott annak az ízére, amelyet előtte egyáltalán nem is akart csinálni. Olyannyira jól sikerült ez, hogy a család és édesapja, a köztiszteletben álló könyvelő legnagyobb meglepetésére a cégüknél kezdett dolgozni, majd annak élére állt. Mostanság pedig saját vállalkozásai is vannak, boldog családban él Ván Barna.
- Megmondom neked őszintén, én nem ilyennek képzeltem az irodádat. Nincs titkárnő, az ajtód nyitva állt és otthonos az a közeg, ahol dolgozol.
- Az én ajtóm mindig nyitva van. Ha tárgyalok, akkor csukom csak be. Titkárnőm sincs, láthatod, a kollégák egy karnyújtásnyira vannak tőlem, ha kell valami, azonnal segítenek. Nekem ez így nagyon kényelmes és szimpatikus.
- Ezt azt is sugallja, hogy a Ván Iroda egy családias cég, nem?
- Harmincan vagyunk. Vannak olyan kolléganők, akik még édesapámmal együtt dolgoztak a Fémmunkásnál. Ez pedig már több mint négy évtizede volt. Mi megbecsüljük egymást, ami azt hiszem, a mi szakmánkban elengedhetetlen.
- Apropó, megbecsülés. Éppen a napokban olvastam egy interjút veled, abból kiderült, pincérálmaid voltak. Ismerjük egymást a középiskola óta, de ez engem is meglepett…
- Pedig így volt – mondja mosolyogva. –Édesapámat kértem meg, hogy segítsen jó pincérállást szerezni.
- Téged tényleg vonzott az ételszag, a vendégek kötekedése, a napi 8-10 órányi talpalás?
- Úgy gondoltam, hogy a borravalóval nagyon jól lehet keresni.
- Mégsem lettél pincér. Tán eltántorítottak az első nap tapasztalatai?
- Nem. Édesapám nagyon ravasz volt, ugyanis megígérte, segít nekem állást találni, de addig is segítsek be a családi cégbe. Megmondom őszintén nekem a könyvelés nem igazán jött be.
- Valahogy mégis itt ragadtál. Lehet, hogy a pincérkedés tényleg tévedés lett volna.
- Úgy tűnik. Éppen húsz esztendeje kezdtem el dolgozni a cégnél, én voltam az ötödik dolgozó. Akkor még a házunk pincéjében volt az irodánk.
- Beleszerettél a számok világába?
- A jelek szerint igen. Tudod, az tetszett meg, hogy a számok mögött ott vannak a cégek, a vállalkozások. Egy jó könyvelő pedig aranyat ér. Hasonlít a munka a kertészkedéshez, kigyomlálod, ami nem kell és rendbe teszed a dolgokat.
- Valamiért bejött ez neked, ha ezt csinálod most is. Kellett valamilyen iskola is hozzá?
- Később nőtt be a fejem lágya. A középiskolában nem igazán voltam eminens tanuló, meg aztán ahogy akkor mondták, voltak azért balhéim is. Először mérlegképes könyvelői és adótanácsadói szakképesítést szereztem. Azóta két diplomám van.
- Hogy élte ezt meg édesapád?
- Szerintem a családomat és őt is nagyon megleptem. Amikor beleláttam a dolgokba, a cég ügyeibe azt éreztem több lehetőségünk van még. Ezeket ki akartam aknázni.
- Több ügyfélre gondoltál?
- Nem csak erre gondoltam. Annak idején egy számítógépünk volt, az enyém lett a második, miután szinte kikönyörögtem magamnak. Ezután egy év alatt közel annyi ügyfelem lett, mint a többieknek összesen. Mondjuk volt több álmatlan, átdolgozott éjszaka is. De ez adott lendületet nekem és a cégnek is.
- Tényleg mennyi ügyfeletek van?
- Húsz évvel ezelőtt 50-60 körül volt ez a szám, most közel négyszáz cég, vállalkozás, alapítvány, szervezet tartozik hozzánk. Úgy tudom, hogy ezzel régióvezetők vagyunk. Persze ehhez az is kellett, hogy ne csak könyveljünk, hanem tanácsokat adjunk, segítsünk mondjuk a hitelkérelmeknél, vagy éppen az uniós pályázatoknál.
- Mióta vezeted a céget?
- Tizennégy éve.
- Még mindig könyvelsz, részt veszel az operatív feladatokban vagy csak irányítasz?
- Már nem könyvelek, körülbelül hat-hét esztendeje. A cégvezetés egész embert kíván. Meg aztán ott vannak a saját vállalkozásaim is…
- Saját könyvelőiroda?
- Nem (mosolyog).
- Mondjuk azt évekkel ezelőtt hallottam, hogy a vendéglátóiparban volt érdekeltséged.
- Igen, először egy pizzériát csináltam a barátommal, aztán egy kávázónk volt. Mindkettőt abbahagytam, szerintem a csúcson. Mostanság kilenc gazdasági társaságot vezetek. Köztük négy ingatlankezeléssel foglalkozik. Van egy szerb, papírkereskedelemben érdekelt társaság is, ott társtulajdonos vagyok. Több cégbe befektetőként, társtulajdonosként szálltam be. Viszont a pénzügyek mindenhol az én kezemben vannak. Ez alap nálam.
- Megvan még a benzinkutad?
- Persze. Ráadásul információm szerint sikeresebben is működik, mint a nagyok által működtetett kutak. Ennek oka az szerintem, hogy ismernek, tudják, közöm van hozzá. Ja, és ott vannak még a kutyák.
- Kutyák?
- Igen, a feleségemmel közösen van egy közös vállalkozásunk, magyar vizslákkal foglalkozunk. Gondolhatod, a három gyermekem ennek mennyire tud örülni.
- Örülök, hogy szóba hoztad a családod. Azt mondják, egy sikeres üzletember mögött van egy boldog közösség.
- Teodóra a feleségem, vele még a főiskolás korában ismerkedtünk meg. Ábel hat-, Gergő négy- és Enikő egyéves. Ők alkotják az én családomat. Egyébként Ábel nagyon jó a számok világában, lehet, hogy máris megvan az utánpótlás.
- Ennyi cég, vállalkozás mellett van magánélet?
- Sokkal kevesebb, mint szeretném. Imádom a túrázást, de erre egyre kevesebb időm van. Idénre viszont biztosan betervezünk egy közös nyaralást, mert a feleségem és a gyerekek is nagyon szeretnék. Az olvasás is kikapcsol, egy másik világba visz.
- Meg lehet állni vagy vannak még terveid?
- A lehetőségek mindig maguktól jönnek, de nekünk kell észrevennünk és kiaknáznunk. Kell hozzá bátorság is. Én mindig azt mondtam, hogy több lábon kell állni.
- Olvastam egy interjúban, hogy most megint van valami, ami felpiszkálta a fantáziádat.
- Igen, beszálltam egy csődbe jutott baromfivágóhídba. Úgy érzem van benne fantázia és lehetőség, és a fejlődési lehetőségeknek nincs határa...
Jáger Levente
