Életműdíjas doktornő

- Máshogy telnek azóta a napok?
- Igen. Jó érzés találkozni emberekkel, akik gratulálnak, megölelnek boltban, utcán, kórházi folyosón. Minden csoda három napig tart, majd ez is lezajlik, de elfelejteni biztos nem fogom.
- Mit érzett, amikor arról értesítették, hogy az öné lesz a Batthyány-Strattmann László-díj?
- Éppen egy Holter EKG-t értékeltem, kardiológiai tevékenység közben csörgött a mobiltelefonom. Láttam, hogy budapesti szám, aztán kiderült, hogy a minisztérium protokoll osztályáról kerestek. Ebből a beszélgetésből tudtam meg, hogy díjazott leszek. Egy ideig ülve maradtam a meglepetéstől (nevet). Utána hívtam a férjemet, az osztályvezető főorvost, az igazgató urat, hogy nekem ítélték ezt a nagy kitüntetést. Persze azt tudtam, hogy jelölt a kórház, mert hozzá kellett járulni az aláírásommal. Ahogy engem, úgy a kórházvezetést is értesítették a díjról. A díjátadón Romhányi igazgató úr velem együtt vett részt.

- Eredményes pályafutása 1967-ben indult. Végig Kiskunhalason töltötte az eltelt éveket?
- Gyakorlatilag szinte egy fél évszázad van mögöttem. Úgy kerültem Kiskunhalasra, hogy a férjemnek a megyében volt ösztöndíjas szerződése. Ő sebészorvos, mind a ketten Szegeden diplomáztunk. Kiskunhalas volt az a hely, ahol olyan szakmát találtunk, amit szerettünk volna. Az első benyomásom az volt, hogy ez egy nagyon kedves alföldi kisváros, és itt maradtunk. Kialakult a baráti körünk.

Nagyon érdekesen és változatosan alakult a szakmai pályafutásom. Mindig az akut betegellátás érdekelt. A ’70-es években Makai László igazgató úr nagyon jó elképzelése volt a kórházterületi egység megvalósítása. A vezetés akkor engem jelölt ki gyerekgyógyász-összekötőnek. Járási gyermekgyógyász főorvosként ’71-től dolgoztam a járásban. Az osztályos munka mellett kilenc község tartozott hozzám.

Meg kellett találnom a kapcsolatot a tapasztalt, idősebb háziorvosokkal úgy, hogy el is fogadjanak. Ez nagyon szerencsésen alakult, a tanácsadásaimon rendszeresen részt vettek. Igazi területi és kórházi kapcsolat jött létre. A ’70-es években volt a demográfiai csúcs, tehát elég nehéz feladat volt ezt ellátni. Az egészségügy próbál mindig előrehaladni. Kialakultak a gyerekgyógyász körzetek. A munkám úgy könnyebbedett, hogy kevesebb lett a vidéki feladatom. Egyre többet tudtam foglalkozni kedvenc témakörömmel, a gyerekkardiológiával.

- Publikációi is jelentek meg.
- Igen. Még szakorvos se voltam, már akkor. Lehetőségeim bőven voltak. Először a Magyar Pediáter közölte tanulmányomat. Hirtelen rosszulléteknél, ájulásoknál mindig keresik, nincs-e szíveredet. Elkezdtem utánanézni, lehetne-e itt is előbbre lépni, így jött a billenőasztalteszt-vizsgálat. Az emberek nagyon-nagyon lelkesek és jók, ha valaki jót akar kihozni belőlük, és én ezt nagyon szeretem. A billenőasztalteszt-vizsgálatot a röntgenben sikerült kiépíteni és országos szinten gyermekterületen egyedül én csináltam.

Küldtek hozzám Budapestről, Debrecenből, Miskolcról is beteget. A témában kidolgozott eljárást előadtam Balatonfüreden, a kardiológiai kongresszuson, ahol javasolták, hogy jelentessem is meg cikkben. E munkásságom eredménye 2002-ben vált elérhetővé a Cardiologia Hungaricában. Így lett országosan ismert. Az egészségügyben mindig teammunka folyik.

Ott nem egyedül alkot az ember, mindig kell egy segítő társ, egy jó asszisztens. Hála Istennek, nekem ez is megadatott. Új kihívást jelentett, amikor 1992 szeptemberétől 1994 áprilisáig megbízott osztályvezető voltam a kórházban. Ez sem volt könnyű időszak. Az engem váltó Bodrogi főorvosnak köszönhetem, hogy folytathattam tanulmányaimat, és megszereztem a szakvizsgát a Budapesti Kardiológiai Intézetben.

- Határozott és rámenős orvosnak tartják. Egyetért ezzel?
- Nagyon rámenősen vizsgálom a betegeimet. Fantasztikus érzés, amikor gyógyult beteg jön a kontrollvizsgálatra. Katarzist az okoz, amikor olyan eset van, hogy látom, a páciens azáltal gyógyult meg, hogy rámenős voltam. A Budapesti Kardiológiai Intézetben mondták, volt olyan kisfiú, aki nekem köszönheti az életét, mert időben küldtem. Hálából hozott is nekem egy sárgarózsa-csokrot, melyet remegő kézzel adott át. Én nem indulatos vagy mérges vagyok, inkább célratörőnek nevezném magam a jó ügy érdekében. Sikerül olyan hangnemet találnom, hogy elérjem, amit akarok. Úgy gondolom, meg tudom találni a kapcsolatot az emberekkel.
- Min dolgozik most?
- Leginkább a ritmuszavar-probléma érdekel. Úgy gondolom, ezen a területen tudunk a legtöbbet tenni. El tudom végezni a kivizsgálásokat, és ha szükséges, így küldöm tovább a betegeket. Szeretnék javítani az alacsony vérnyomásos betegek életminőségén, most ez foglalkoztat, gyógyszeresen vagy folyadékterápiával. A szakirodalomban nem nagyon találok ehhez határozott útmutatót. Ez érdekel, az eszenciális hipotónia.

- Megismertünk egy elhivatott orvost, de amikor szabadideje van, mivel szereti tölteni? Mi jelent kikapcsolódást?
- Én mindig csináltam valamit a tanulás meg a munka mellett. Felsoroljam?
- Igen.
- Gimnazistaként tagja voltam az iskola válogatott kézilabda- meg röplabdacsapatának. Vitorlázórepülésre is vállalkoztam és volt tíz ejtőernyős ugrásom. Kiskunhalason híres lovassport volt, mikor idekerültem. Orvoskollégákkal ezt is megpróbáltam. Akkor hagytam abba, amikor megszületett Róbert fiam. Mikor nagyobb lett, a téli sportok felé fordultunk. Síelni jártunk. Tagja lettem a Halasi Tenisz Clubnak. Nagyon szép emlék. Most kerékpározni, úszni, szaunázni járok. Még mindig vannak új elképzeléseim a szabadidőt illetően. Szeretnék részt venni nordic walking tanfolyamon.

- A fia szintén orvos lett?
- Igen. Nagyon büszke vagyok Róbertre, aki ’68-ban született. A Szegedi Orvostudományi Egyetemen diplomázott. Jelenleg Kecskeméten dolgozik: sebész és onkológus. Szakmailag túlszárnyalt a szülein: ez év januárjában PhD fokozatot tett le az emlőrák korszerű sebészete témakörből.
Szöveg: Pál László
Fotók: Kovács Iván