A Barbie-gyűjteménytől a bécsi luxuslakásokig
Petőcz-Tóth Anikó rendkívül nőies jelenség, ennek ellenére komoly, férfias hivatást választott magának. Édesapja, a kiváló halasi építész, Tóth Ferenc nyomdokain haladva odakerült az ország legjobbjai közé. Saját építészstúdiója van, közben boldog családanya és éppen az első otthonuk terveit álmodja papírra, amely szerinte élete legnagyobb kihívása lesz.
– Szerencsére a szüleim nem akartak befolyásolni. Talán még egy kicsit meg is ijedtek, amikor végül ezt a pályát választottam. Ma már nem így van, de akkoriban ez még egy nagyon férfias szakmának számított. Persze édesapám titkon biztosan örült, hogy a hosszú évek alatt felépített családi vállalkozást lesz, aki tovább vigye.
– Voltak álmaid?
– Ha jól emlékszem, általános iskolában állatorvos, vagy divattervező akartam lenni. Az építész pályához kellett a matek és abban én nem voltam túl erős. Ennek ellenére épp a matematika tanárnőm és egyben osztályfőnököm, Kovács Dóra volt az, aki meggyőzött arról, hogy ez nekem való. Sajnos már nincs köztünk, de én mindig hálás leszek a támogatásáért.
– Úgy kell elképzelni téged gyerekként, hogy a babák helyett papír, ceruza volt a kezedben?
– Valóban sok ceruzát elkoptattam. Volt, hogy órákon keresztül fel sem álltam az asztaltól csak rajzoltam és rajzoltam. A festés, agyagozás, ruhatervezés nagyon le tudott kötni, de ha jól emlékszem házak nagyon ritkán szerepeltek a képeimen. Épp úgy imádtam babázni, mint az osztálytársaim és nagyon büszke voltam a Barbie gyűjteményemre.
– Mikor dőlt el végérvényesen, hogy építész leszel?
– A gimnázium harmadik osztályára már tudtam, hogy építész leszek. Ráerősítettem a matekra, elkezdtem magántanárhoz járni, szüleimnek köszönhetően Pécsre jártam rajzelőkészítőre. Érettségi után, már olyannyira biztos voltam benne, hogy ezt a pályát akarom választani, hogy máshova már be sem adtam a jelentkezésemet.
– Milyen volt az új élmény?
– Gimnáziumból érkezve nagyon nehéz volt felvennem a tempót. Első félévben az előadások fele, olyan volt, mintha kínai lett volna. Amíg én a födém, a zsalu, vagy épp az attika fogalmával ismerkedtem, addig a többiek, akik szakközépből érkeztek ezekkel már mind tökéletesen tisztában voltak. Nappal tanultam éjszaka rajzoltam és rettenetesen ki voltam merülve. Nagyon kemény időszak volt, de hozzászoktam a terheléshez és egyre jobban teljesítettem.
– Ahogy figyeltem az eddigi munkásságodat, az feltűnt, hogy már az egyetemi évek alatt rengeteg gyakorlati ismeretet szerezhettél. Ez fontos volt neked?
– Lehetőségem nyílt Bachmann Zoltán vezetése mellett részt vennem a Pollack Mihály Műszaki Kar új könyvtárépületének tervezésében. Az itt gyűjtött tapasztalat elég önbizalmat adott ahhoz, hogy Finta József építészirodájába jelentkezzek gyakornoknak, ahová fel is vettek. Fél évet töltöttem a stúdióban Fekete Antal Ybl díjas építész mellett, akitől rengeteget tanulhattam.
– Neves építészek mellett leshetted el a szakma csínját-bínját.
– Diplomavédésemen, a vizsgabizottságban ült Z. Halmágyi Judit, aki akkor Erick van Egeraat holland sztárépítész budapesti irodájának egyik vezető építésze volt. Judit volt az, aki a védésem után odajött hozzám, gratulált és arra ösztönzött, hogy menjek el hozzájuk egy állásinterjúra. Ez hatalmas lehetőség volt számomra, amiről korábban álmodni sem mertem volna.
– Rögtön bele a mélyvízbe?
– Friss diplomásként, két hónap intenzív pihenést követően, Erick van Egeraat építész irodájában kezdtem dolgozni. Két hónap után, már egy pozsonyi Duna parti sétányra épülő luxus apartmanház tervein dolgozhattam, ami minden szempontból tele volt kihívásokkal. Ebben az időben megtanultam, hogy probléma nincs, csak megoldandó feladat. Tárgyalási tapasztalatot szereztem és az utolsó egy évben abba is belekóstolhattam, milyen egy csapatot irányítani.
– Melyik munkádra vagy a legbüszkébb?
– Sok olyan projekt van, ami büszkeséggel tölt el, amikor valamelyik újságban viszontlátom. Ilyen például az előbb említett pozsonyi lakóépület, vagy épp Oroszországban, Surgutban megvalósult pláza, de a legbüszkébb talán a Duna City projektre vagyok. Ezzel a munkával nyílt lehetőségem arra, hogy projektvezetőként komplett csapattal dolgozhattam.
– Beavatnál bennünket, hogy mi volt ez pontosan?
– Ez egy városépítészeti koncepcióterv volt, amin közel másfél évig dolgoztam. A projekt helyszíne egy közel félmillió négyzetméteres terület, a ráckevei Duna-ág mentén. A megbízóink Csepel új városközpontját álmodták meg ide. Az volt a feladatunk, hogy egy olyan friss, látványos, jól működő, városépítészeti koncepciót hozzunk létre, amely majd Cannes-ban, a világ legnagyobb ingatlanpiaci eseményén, a MIPIM-en vonzó lehet más külföldi befektetők számára. A területen koncepcionális szinten megterveztük a kereskedelmi- és lakóegységeket, az irodaházakat, a konferenciaközpontot. Budapest első 150-200 méter magas tornyai is itt valósulhattak volna meg.– Külföldön is dolgozhattál, ami nekem feltűnt, az a bécsi luxuslakások belső építészetének tervezése néhány évvel ezelőtt. Milyen egy ottani szuperlak?
– Erre a munkára már saját cégem, a Reload Építészstúdió kapott megbízást. A megrendelők édesapám cégén keresztül találtak meg minket, ugyanis a Térváz Kft. nyerte el a kivitelezést. A feladatunk az volt, hogy egy olyan látványos videót készítsünk a lakásról, amely segíti annak értékesítését. Természetesen ehhez előtte meg kellett terveznünk a lakás komplett belsőépítészeti kialakítását is. Mivel ez a szuperlak a Schönbrunn-i kastély tőszomszédságában helyezkedett el, ezért a belső designban is törekedtünk arra, hogy ezt a hangulatot valamilyen formában visszahozzuk. Így a minimál formavilágú bútorokat barokkos kiegészítőkkel kombináltuk.
– Két éve, két egykori egyetemi társaddal céget alapítottál. Miért éppen reload lett a neve?
– A közös munkánk 2001-től datálható. A Reload név az építészet szó jelentésének újratöltésére utal a 21. század igényeivel. Bízunk benne hogy a fenntartható gondolkodás, a megújuló energiaforrások használata a jövő építészetének alapja, ezért törekszünk az általunk tervezett épületek „ zöldítésére” is.
– Családod van. Férjed szintén szakmabeli?
– Igen, a férjem is építész. Ő a Térváz Kft. budapesti irodájának ügyvezetője. Az egyetemen ismerkedtünk össze. Már akkor kiderült, hogy jól kiegészítjük egymást. Én mindig tervezni akartam, ő pedig kivitelezni. Azóta bebizonyosodott, hogy ez egy szerencsés párosítás!
– Két gyermeketek van. Rájuk mennyi időd van?
– Igen, van egy 6 és fél éves kisfiunk és egy 5 éves kislányunk. Időnként nagyon komoly szervezést igényel, de rájuk mindig kell, hogy legyen idő. Persze előfordul, hogy egy-egy terv leadáskor egyikünk lemarad az esti játékról, de azon vagyunk, hogy ez a lehető legritkábban forduljon elő.
– A végén egy kis feladatot adnék neked. Halasiként biztosan foglalkoztat a városközpont felújítása. Te hogyan csinálnád?
– Ez nagyon összetett kérdés, amire nehéz volna néhány mondatban válaszolni. Én a legnagyobb problémának azt tartom, hogy nincs élet a városban. Hétvégén, mikor a központban sétálunk a gyerekekkel, alig találkozunk emberekkel. Valószínűleg ezt a problémát nem lehet csupán a városközpont átalakításával megoldani. Fontos lenne, hogy a fiataloknak legyen perspektívája Halason, hogy itt maradjanak tanulmányaik befejezése után.
Jáger Levente
