Az igazi óvónéni
Rá aztán tökéletesen illik az a megállapítás, hogy megtalálta helyét az életben. Az is igaz, hogy olyan hivatást választott magának, amely tökéletesen illik az egyéniségéhez. Amikor Barnáné Szabó-Mikor Mártával beszélgettem , volt egy olyan érzésem, hogy ő tényleg az a nagybetűs óvónéni, amelyről a szülök álmodnak saját gyermekeik számára. Mártától azt is megtudtam, hogy hiába van már több mint két évtizede a pályán, még mindig vannak nagyon komoly tervei. Harmonikus családi élete van, amely nélkül nem nyerhette volna el több száz kisgyermek bizalmát és nem érdemelte volna ki a Kiskunhalas Város Közoktatásáért díjat.
- Mindig is erre a pályára vágyott?
- A pedagóguspálya lengte körül az életem. Édesanyám 25 évig volt óvodavezető Jánoshalmán. Ott volt az ovi mellett a szolgálati lakásunk, szinte együtt éltünk ezzel. Érdekelt a pszichológia is, de végül az utolsó pillanatban döntöttem el azt, hogy tényleg óvodapedagógus leszek.
- Akikkel eddig beszélgettem egy-egy hivatás első lépéseiről, a tanulás folyamatáról, mindenki megemlítette: fontosak azok a tanárok, mentorok, akik felkészítenek egy-egy pályára. Önnek volt ilyen tapasztalata?
- Ez a hivatás állandó fejlődést kíván. Mindenki kicsit példaképem, akitől tanulhattam. Nekem Kecskeméten nagyon jó tanáraim voltak, sokat köszönhetek nekik, de a gyerekeknek is, hiszen ők voltak az én igazi mestereim. Számomra az a siker, mikor jól érezzük magunkat egymás társaságában. Gyorsan tudok kapcsolatokat teremteni, ez megkönnyítette és meg is határozta a további életemet.
- Rögtön Kiskunhalason kezdett?
- Nem, közben megismerkedtem a későbbi férjemmel, őt pedig határőrként több helyre vezényelték. Voltam Borotán, Szentendrén, gyakorlatilag mentem a férjemmel együtt. Megtapasztaltam, hogy milyen egy falusi és egy városi óvoda. 1990-ben megszületett Zita lányom, 1992-ben pedig a Felsővárosi óvodába kerültem és azóta is ott vagyok.
- Amikor készültem a beszélgetésre, próbáltam informálódni önről. Azt mondják, a Márti maximalista...
- Gyermekeket nem lehet becsapni. Megérzik, ha nem vagyok szívvel – lélekkel velük. Állandó odafigyelés és empátia kell erre a pályára. Három évig ők is a gyerekeim, a családom. Csak így lehet nevelni. A szakmai munkámban maximalista vagyok, ez teszi lehetővé, hogy a gyermekek ideális környezetben tölthessék mindennapjaikat. Ezzel együtt számomra nagyon fontos, hogy a csoportomban harmonikus, családias legyen a hangulat.
- Most már több mint két évtized után azért számot lehet vetni. Ön hogy látja, jól döntött a pályaválasztásnál?
- Egyértelmű igen a válaszom. A 3-7 éves korosztály a „csemete, a palánta”. A legnagyobb törődést, odafigyelést igénylik. Az óvodában tesszük le azokat az alapokat, amelyek a gyerekek későbbi élete folyamán fontossá válnak. Ettől szebb és nemesebb feladat nem létezik. Számomra ez a legfontosabb.
- Nem volt olyan az életében, amikor egy kisfiú vagy éppen kislány feladta a leckét?
- Dehogynem, volt (elmosolyodik). Minden gyermek bizalmát meg kell nyerni. Van, akihez könnyebb, van, kihez rögösebb út vezet. Vallom, hogy minden gyermekhez van egy út, amit meg kell találni. Ha sikerrel jársz, akkor onnantól kezdve eredményes a kapcsolat is.
- Változtak a gyermekek az elmúlt két évtizedben?
- A világ változott meg, a gyerekek ugyanolyanok. Felgyorsult az életünk. Nincs idő semmire, ez az őrületes tempó érezhető a kicsiken is. Ezért még felelősségteljesebb az óvodapedagógus munkája.
- Nem akart sohasem továbblépni, mondjuk a pszichológia felé, amely a pályaválasztás idején érdekelte?
- Igazán ez maga a lélektan, gyermeklélektan. Tehát megérkeztem, ott vagyok ahol kellek. Természetesen mindig volt olyan, hogy kicsit másban gondolkodtam. Játszadoztam a gondolattal, mi lenne, ha nyitnék egy magánovit, játszóházat. Sőt, az egyik kolléganőmmel közös álmunk egy erdei óvoda megvalósítása.
- Meglepte az, amikor kiderült, elismerést vehet át a pedagógusnapon?
- Igen, ez egy kellemes meglepetés volt. Nem számítottam rá. Úgy éreztem, hogy eddig nem nagyon figyeltek oda az óvodapedagógusokra. Jól esett, hogy most ez változott, büszke vagyok a kitüntetésre.
- Van-e szabadideje, amikor egy kicsit kikapcsolódhat?
- Autodidakta módon képzem magam. Aztán két ovi weblapját is kezelem, fotókat töltök fel, cikkeket írok. Munkaközösség vezető is vagyok, jógázni járok. És a legfontosabb, talán ezzel kellett volna kezdenem, ott van a családom.
- Tényleg, róluk elárul valamit?
- Három gyermekünk van. Zita a legnagyobb, ő már egy unokával is megajándékozott minket. Maja unokám3,5 hónapos- és csodálatos. A fiam talpraesett, kint volt Angliában egy családnál érettségi után, szeptembertől a yorki egyetemen kezdheti meg tanulmányait. Simon a legkisebb gyermek, tíz esztendős, ő még velünk él. A férjem valóban a társam, segít mindenben. Egy igazi boldog nagycsalád lettünk az évek alatt.
Jáger Levente
