„És akkor jövök én!"

 

Bár örült a városi kitüntetésnek, máris a továbblépésen, a jövőn gondolkodik – azon, hogy hogyan lehetne a megdöbbentően eredményes kiskunhalasi utánpótlásúszó- sport a város és Magyarország stabil kincse. Novotny Attila úszóedzővel annak kapcsán beszélgettünk, hogy Kiskunhalas Pro Urbe- (Városért-) kitüntetéssel ismerte el eddigi tevékenységét.

 

Hová helyezhető a kiskunhalasi utánpótlásúszás a hazai úszósportban?

Nehezen belőhető ez, mert a körülmények miatt nem rendelkezünk az összes korosztállyal. Itt tizenöt-tizenhatévestől az öt-hatévesekig, továbbá korosztályonként csak kevés gyerekkel, fiatallal tudunk foglalkozni, holott bőven lenne rá igény. Ez azért
van így, mert abszolút nem adottak a feltételek.

 

 

A legegyértelműbb mérője a sikerünknek, az a következő: az öt nagyobb úszónkból három már tagja a korosztályos magyar válogatottnak. Ez hatalmas arány! Másutt, a nagyvárosi és budapesti csapatoknál harminc- negyven versenyzőből jó, ha van egy-kettő, aki válogatott, aki rendre országos csúcsokat úszik. Nálunk ez több, mint a fele, úgy, hogy a körülményeink semmiben sem vethetők össze a nagy csapatok pénzügyi, technikai, személyi viszonyaival…! Amikor fájni kezd az oxigénhiány.

 

 

Az egyik az, hogy igencsak érzelmes ember vagyok, ami néha átcsap a nagy temperamentumomba, néha viszont egy érzékeny lelkületbe. Lehet, hogy ez mások számára bunkó stílusnak tűnik, de arra vagyok hivatott, hogy a tanítványaimból kihozzam a maximumot, azt, ami bennük van, és amit ők is elvárnak, akarnak saját maguktól. Enélkül nincs eredmény. Az élsportban az első fontos az, hogy a sportoló maga akarja az eredményt. A második az, hogy az edző tudja, mi megy végbe benne, és tudjon segíteni. Ha ő akarja, minden segítséget megkap tőlem, belekönyörgöm, belesírom, beleerőszakolom a saját céljait, de döntő, hogy ő akarja a célt, az eredményt. Ez a dolog addig működik, amíg őbennük teljes mértékben megvan az elhatározás.

 

De, hogyne lenne! Amikor jön a fájdalom, akkor mindenki nyeklik egyet, olyankor a legtöbben meghátrálnának. És akkor jövök én, aki ugyanezen átmentem versenyző koromban: tudom, hogy ők mit éreznek ilyenkor, próbálok együtt érezni velük, először szép szóval, kedvességgel, humorral, és ha már ezek nincsenek hatással, akkor sajnos elő kell venni a drákói vas szigort, mint utolsó lehetőséget. Miután ezen is túl vagyunk, újrajöhet a puszi, a lágyság, a szeretet. Utólag mindig belátják, hogy igazam volt. Könnyen átérzem a helyzetüket, mert én is ezt a sportot űztem, és tudom, mi zajlik a buksijukban és a testükben. Ebbe csak az tudja magát beleélni, aki ismeri ezt a fajta fájdalmat. Ezért tudom, mit kell csinálni, meddig szabad és meddig kell elmenni. Szóval, ehhez: az élsporthoz, a fájdalom és a csüggedés legyőzéséhez kell egy akarnoknak tűnő, antidemokratikus, diktatórikus, de emellett egy empatikus, érző ember, aki tudja, mi kell. Hol szeretet, hol keménység, hol puszi, hol szidás. Aztán, persze, olyan is van, hogy valaki nem bírja vagy már valamiért nem akarja csinálni, és kilép. Minden oké, barátok maradunk, de akkor a versenyzőedző-viszonynak vége.

 

De, sértődések, duzzogások is vannak. Ma is volt, a mai edzésen. Ezt a serdülő kornak tulajdonítom.

 

Néha egy poén, néha egy ölelés, de néha én is tudok bocsánatot kérni. Hol tyúkanyónak kell lenni, hol bőszült bikának, és kell tudni száznyolcvan fokos fordulatot venni, mert van, hogy én is megkönnyezem azt a küzdelmet, amit a gyerekeim vívnak a fáradtsággal, az oxigénhiánnyal, vagyis önmaguk legyőzésével.

 

 

 

Úgy gondolom, minden további nélkül belefér. De ne értsd félre: ettől mindig én diktálok. Én mondom meg, mi lesz, mi a követelmény. Ebben nem vagyok demokratikus. Más kérdés, hogy kikérem a véleményüket, természetesen mindenben meghallgatom őket, aztán lehet, hogy elgondolkozom, hozok egy másik döntést, de én tudom, mi kell az eredményhez, ezért az van, amit én mondok.

 

 

Amikor azt mondom, hogy meghallgatom őket, abban az is benne van, hogy tényleg kisgyerekkoruktól ismerem, nevelem és szeretem őket mind. Tudom, kinek hol fáj az élet, ki mikor szerelmes, mi van a családban, a suliban. Néha egy fél pillantásból tudjuk, mit fog lépni a másik, így aztán azt is tudjuk, mire számíthatunk a másiktól. Ez máshogy nem is megy.

 

Mit mondjak? Természetesen nagy tisztelettel fogadtam el ezt a díjat, amiről azóta is úgy vélekedek, hogy nem csak engem illet, hanem az egész csapatot. Úgy gondolom, hogy ez csak részállomása a mi sikerszériánknak. Mivel már megkaptam, ez már a múltat jelenti számomra, és én mindig előre nézek. Az foglalkoztat, hogy ezután mi fog történni: hosszabb távon gondolva, rengeteget foglalkoztat a halasi úszósport jövője. Eddig elég reményelennek tűnik számomra. Annak ellenére, hogy nagyon sok erkölcsi elismerést kapunk, segítő kezet is nyújtanak felénk, lásd: Merkbau, de sajnos ez a tárgyi feltételeinket – például úszómedence – nem oldja meg. Ahogy most állnak a dolgok, a fizetésem egy kezdő óvónői fizetésnek felel meg – úgy, hogy harmincéves munkaviszonyom van. Ebből ugye jövőt tervezni nem lehet, de előre jutni sem, különösen úgy, hogy közben a gyerek-úszásoktatást is vinnem kell. Szóval, ahhoz képest, hogy Kiskunhalas egyik kiemelt hírvivője az utánpótlásúszás, a helyzet nem éppen rózsás.

 

Amíg nincs igazi úszómedence, addig nem tud teljesen kibontakozni az úszósport. És akkor még ezen túl is szükség volna edzőteremre, technikai fejlesztésre. Közben az óvodai gyermek-úszásoktatásban is változásra van szükség, mert egyedül egyszerre nem tudok két helyen dolgozni. Az egyik oldalon ott vannak a mostanában évről évre egyre kevésbé terhelhető, nyafkább kisgyerekek, a másik medencében meg a „Forma I-esek”, akik európai és hazai bajnoki címeket hoznak…Ezt a kettőt egy személyben és ugyanabban az időben szinte képtelenség csinálni.

 

Egy fenét, dehogy tudtam! Anynyit tudtam, hogy nagyjából jók lehetünk. Az elején fogalmam sem volt, hol kötünk ki, ráadásul addig a tömegsportban voltam benne. Aztán a versenyszakosztály harmadik évétől elkezdtek dőlni az eredmények. A harmadik országos bajnokságunkon már például tizenöt(!) bajnoki címet szereztünk, amit a következő évben megismételtünk. Ezt azóta sem sikerült senkinek felülmúlnia. Aztán persze, ahogy cseperedtek a gyerekek, már egyre többet konzultáltam más edzőkkel, akik előbb foglalkoztak tizenévesekkel, mint én. Ez egy szép dolog, hogy néha még az ellenfelek is leállnak egymással elemezni, segíteni egymásnak. Nagyon sportszerű, hisz néha a leendő ellenfél hibáit segítenek csiszolni.

Először talán nekem, magamnak kellett elhinnem, hogy képes vagyok megcsinálni, elvinni őket idáig. Hogy képes vagyok a tanítványaimat eljuttatni országos döntőkig, európai szintű versenyekig, sőt: eljutni odáig, hogy még ott is kiválóan szerepeljenek! Aztán még el kellett érnem, hogy ők és a szüleik is higgyenek benne és bennem. Ehhez a sporthoz rengeteg áldozatra van szükség a gyerekek, de a szülők részéről is: anyagi áldozatra, időre, energiára. Hinni kell benne, különben nem megy.

 

Van egy rossz tulajdonságom: nem tudom, mi kell ahhoz, hogy elégedett legyek… Ugyanakkor ma már látom, hogy az akkori eredményeinkkel ma már sehol sem lennénk! A mai kisgyerekek már sokkal jobb időeredményeket úsznak, mint a mieink akkoriban. Csakhogy ez azt jelenti, hogy mi voltunk Magyarországon az elsők, akik felráztuk az úszósport utánpótlását, a mi eredményeink mutatták meg, hogy lehet és kell ezt jobban csinálni.

 

 

Nincs ilyen „leg”, egy csomó szép pillanat van. De azért azt tényleg nem felejtem el, amikor László Levente nyolcévesen először nyert a halasi csapatnak országos bajnoki címet. Azóta sokszor elsírtam magam, de az volt az első… Máig emlékszem. Aztán jött Adél (Juhász Adél), aki az első EJOF (európai szintű verseny) sikert hozta Halasnak. Örömömben földhöz vágtam a telefonom és zokogtam, mert az a kinti, európai siker egyben országos rekordot is jelentett, ráadásul a tőle egy évvel idősebbek között úszta meg Adél ezt az eredményt.

 

Lejegyezte: Kohout Zoltán
Fotók: Szűcs Károly