A hét arca
„Ez hivatás”
- Talán ez a kis könyv, amit most írtam, segít letenni azt a terhet, amit fiatalon felvállaltam. És aki ismer, tudja, hogy őszintén végigcsináltam a legjobb tudásomat beleadva. Balogh Zsuzsa szavai ezek, aki negyven évnyi ápolónői munka után úgy döntött, hogy papírra veti mindazt, amit átélt, megélt. A tapasztalatait, az élményeit, a benyomásait. Aki végigolvassa a könyvet, egy megkapó, fájdalmasan szép hivatás kulisszatitkaiba nyer betekintést és a végén úgy érezheti, ezt csak azt tudja végigcsinálni, aki szívvel lélekkel teszi a dolgát. Balogh Zsuzsa ilyen személyiség, és ezt a vele való beszélgetés még jobban megerősítette.
- Előre bocsátom, ez a könyv csak vélemény. Az enyém, az átélt események, helyzetek „saját bőrön” való megtapasztalása az alapja. Nem kell elfogadni, egyetérteni vele. A becsületes nővérek nevében írtam, bocsánatot kérve a betegektől a rossz tapasztalatok miatt.
- Érdekes önvallomás ez. Miért ragadott tollat?
- Nekem is van, amolyan bakancslistám. Tudja, amire azokat írja fel az ember, hogy miket szeretne megtenni. 2011-ben beugrott két cím, az egyik a Kezet fogtam a halállal, a másik pedig az Egészségügy rabszolgái. Az elsőből nem lett könyv, de a második megvalósult.
- Belevágott és körmölt szorgalmasan?
- Piszkált, motivált az egész. . Mindig írtam egy kicsit, naponta 4-5 órát dolgoztam. Még a számítógéppel is jobban megismerkedtem. A gyerekeim segítettek benne. Megtanultam mi a PDF, vagy éppen a docx. Anikó és a Zoli is biztatott, segített. Anikó lányom volt az első olvasóm, az első kritikusom.
- A közösségi oldalra tett fel elsőként részleteket az akkor még készülő műből. Én erre kaptam fel a fejem. Úgy tűnt, hogy nagyon sokan, főként az ápolónői szakma képviselői közül szeretik, amit leírt.
- Jólestek a biztató szavak. Persze voltak kritikák, negatív észrevételek is. Akinek hivatástudata van, azonosulni tudott a soraimmal.
- Mikor is kezdte a pályáját és miért ezt választotta?
- 1973 szeptemberében, még a régi halasi kórházban. Meghatározó volt számomra a 17 évesen átélt mandulaműtét, az azzal járó komplikációk és a segítségnyújtás, amit akkor én a bajai kórházban megtapasztaltam. Ez az esemény nagyban hozzájárult ahhoz, hogy én ezt a pályát választottam.
- Abban az időben azért nagy respektje volt ennek a hivatásnak.
- A felvételi beszélgetésen olyan, addig nem tapasztalt máltósággal, kedvességgel találkoztam, hogy tudtam, ezt az utat akarom követni. Szerettem volna én is olyan lenni. A sikerek, a pozitívumok lendületet adtak.
- Azért vannak árnyoldalak is. Átélt ilyeneket?
- Az első „arculütést” még az akkori gyakorlati osztályon megkaptam, a főnővér minden nap leszidott valamiért. Érdekes, hogy ez még jobb teljesítményre ösztönzött. Hamar rájöttem, hogy érdemes jól végezni a dolgom, mert aki értékeli, az tudtodra is adja, a többi nem számít. Ez a mondat végigkísérte a negyven évemet.
- És a szép pillanatok?
- Óh, abból is volt nagyon sok. Rendkívül sokfélék a betegek, szenvedő emberek és mégis a többségük tünemény. A betegség súlyosságától függetlenül olyan öniróniával és hunorral bírnak, hogy tanulni lehet tőlük. Másként gyógyulnak azok, akik szeretik a humort, nem fukarkodnak a mosollyal, egyszerűen „feldobják” a betegszoba hangulatát. Volt olyan is, akit elveszítettünk sajnos, mosolyogva, viccelődve ment odaátra. Ezzel hatalmasat nőtt a szemünkben, és végtelen űr maradt a szívünkben utána. Fiatal beteg volt...
- Létszámgondok, az anyagi megbecsülés hiánya, a szakmai színvonal csökkenése. Mind eszembe jut, ha az egészségügyet említik manapság.
- Nem jó az, ha ketten vagyunk egy osztályra, sokszor 30 feletti beteglétszámmal, ebből sokszor 20 feletti a teljesen magatehetetlen, a teljes ellátásra szoruló. Persze, hogy a betegek, a hozzátartozók türelmetlenek, sajnos van olyan, aki nem érti meg, miért mennek így a dolgok az egészségügyben manapság… Gondoljon bele, ha van egy újraélesztés, akkor azt nem lehet félbehagyni, mert valaki szólít. Volt olyan, hogy úgy eltelt a műszak, hogy csak a végén vettem észre, nem ittam és alig ettem egész nap. Mostanság pedig vannak, akik azért mennek el nővérnek, ápolónak, mert nincs más lehetőség, valahol dolgozni kell.. Nekik ez munka és nem hivatás.
- Mikor ment nyugdíjba?
- 2013-ban köszöntem el. A Belgyógyászaton voltam legtovább, az jelentette a szívem csücskét. Most már tudom, hogy nem szabad egyik pillanatról a másikra abbahagyni ezt az emberpróbáló munkát. A másokon segítést. Az empátia hatalmas erőt ad. Ez volt az életem, az életünk, az üzemanyagunk a kollégákkal. És egyszer csak nem kell tovább a segítséged. Aki érezte már, hogy hosszabb szabadság után már ment volna dolgozni, megérti a szavaimat. Mindenki másként éli meg a dolgokat, bennem egyszerre feltört minden, amit éveken át elnyomtam magamban.
- Belebetegedett abba, hogy abbahagyta a hivatását?
- Fizikai tüneteim voltak, tényleg beteg lettem. Rövid idő alatt lefogytam öt kilót, szűnni nem akaró köhögésem volt három hónapig. Mindenre érzékenyen reagáltam. És képzelje, nem használtak a gyógyszerek sem.
- A könyv írása volt a pirula a bajaira?
- Bármennyire is megmosolyogtató mások számára ez, de tényleg így volt. Ahogy haladtam a sorokkal, kiírhattam magamból, ami a szívemet nyomta, megszűntek a panaszaim. Rájöttem, hogy hosszú évtizedeken át képes voltam az átlagosnál sokkal több dologra egyszerre figyelni. Pattanásig feszültek voltak az érzékszerveim. Ezt nem lehetett csak úgy abbahagyni, visszaállni a nyugodt életre. Tudja, nagyobb áldozatot hoz az egészségügyi dolgozó az emberekért, mint amilyen megbecsülést kap.
- Még most is van olyan, hogy önre köszönnek a betegek az utcán?
- Persze. Hihetetlen, de szinte mindenkire emlékszem. Lehet, hogy a nevüket nem tudom, de az arcukról beugrik, melyik szobában, melyik ágyon feküdtek. Nem is olyan régen pedig egy boltban jöttek elő a régi reflexek.
- Mi történt?
- Egy bácsi rosszul lett, majdnem elájult. Eljött vásárolni, bevette ugyan a gyógyszereit gondolom, de délelőtt 10 óra felé járt az idő és még nem evett aznap semmit.. Egyből előjött minden, segítettünk neki, széket kértünk. Persze, hogy segítettem. Már korábban is mondtam, ezt a hivatást nem lehet abbahagyni
- Miért pont ezt a címet adta a könyvének?
- Kihasználják a testi erőnket. Gondoljon csak bele, 50-60 kilós nőknek kell sokszor 90-100 kilós betegeket emelni, mozgatni. A külföldi fizetés tizedéért, pedig az ápolás minden országban ugyanaz, csak mások a feltételek.
- Milyen érzés írónak lenni?
- Én egy ápolónő vagyok, illetve voltam, aki papírra vetette a gondolatait. Nem a pénzért tettem. Most azt próbálom elérni, hogy adják olcsóbban a könyvemet. Azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna a könyv és az azzal járó üzenet.
- Azt már említette, megviselte a nyugdíjazás. Ez megszűnt mostanra?
- Úgy érzem, mintha még gyorsabban telne el egy nap. A családdal, a családom minden tagjával egyszerre lennék. Ebben telhetetlenné válik az ember. De lehet, csupán arról van szó, hogy jobban felfogjuk a rohanó élet súlyát. Jó érzés az is, hogy gyakran fordulnak hozzám tanácsért, kisebb segítségért. Nagyon sok a magára hagyott ember. Mindenki rohan. Ebben a rohanó világban inkább ne legyen senki beteg. Nehéz eltűntetni a fáradtság nyomait, eleinte én sem győztem aludni. Tudja, furcsa megszabadulni a kötelességétől, és végre élni…
Jáger Levente
