A hét arca
Ez bizalmi kérdés
Szinte mindenki ismeri a városban, és ő is ismer szinte mindenkit – és nyilván „minden” ingatlant is, hiszen ezzel foglalkozik csaknem három évtizede. Nem könnyű felvázolni a nyilvános személyiségrajzát, mert egyszerre higgadt és egyszerre karakteres; sok és sokrétű szerepvállalása sem tette hivalkodóvá – Gyöngyi László megmaradt annak a barátságos, megközelíthető és társaság- és bulikedvelő halasinak, aki fiatalkorában volt. Ez utóbbi akkor mutatkozik meg, amikor a róla szóló portré-beszélgetés elején az is kiderül, hogy a riporter a kiadóban hagyta a szemüvegét…
Nekem már a középiskolában megmondták, hogy szemüveges leszek…! – legyint, amikor idétlenül keresgetem az okulárémat. – Még a Vedresbe (Vedres István Építőipari Szakközépiskola Szegeden – KZ) jártam, amikor pár osztálytársammal kitaláltuk, hogy vitorlás repülőzni akarunk. Egyrészt érdekelt, másrészt az előzetes orvosi vizsgálatra kaptunk egy szabadnapot. Jók lettek az eredmények, páran mehettünk tovább Kecskemétre, ahol meg már a sugárhajtású gépekre kerestek pilótát. Ott már akkor, a hetvenes években is számítógépekkel vizsgálták a szemünket. Meglepetésemre a doki tüstént kérdezte is, milyen szemüveget hordok. Mondtam, semmilyet. Öt év múlva fog, válaszolta. Hát így kezdődött…
- Szóval, szemüvegtől függetlenül, benne volt a „buliban”, ha egy kis kalandról van szó?
- Hát, azért mégiscsak a hetvenes évekről van szó, és hát azért az ember csak-csak fiatal… Hát igen, miután a Vedresben végeztem, és Halason kezdtem dolgozni, akkoriban még nem az volt, mint manapság, hogy esténként otthon tévét néznek vagy interneteznek az emberek, hanem fogtuk magunkat, és kimentünk a főtérre. Ott beszélgettünk, kísérgettük a lányokat, hisz’ mind ismertük egymást. A művház mellett még működött a Bédi Bár, ahol egy forint ötven volt a kóla és egyötven a zsíros kenyér, konkrétan négy pötty Piros Arannyal a tetején, és amikor az apámtól „lopott” kockás inget a nadrágból kilógatva vettem fel, azt hitték, csöves vagyok… Persze nem. De mindnyájunkat magával sodort az a közösség, a sok beszélgetés, a szabad együttlét.
- És voltak a külön kis klikkek a szórakozóhelyeken?
- Persze, főleg ahogy nyílt a Tavasz presszó. Addig volt a „nagycuki” és a „kiscuki” meg a Mini, aztán jött a Tavasz, de nem mindenki járt egyikbemásikba, sőt, a Malac Csárdába például mi, fiatalok be se mertünk menni, mert oda a fuvarosok jártak, akik közt sok volt a verekedés, és a bicskák is előkerültek.
- Hogy lett ebből a decens ingatlanszakértői pálya?
- Az iskola után a Kunépnél kezdtem, majd fél év után a Kommunálisnál helyezkedtem el, és 86 tavaszán elkezdtünk a Kommunális akkor létrehozott ingatlan-irodájánál dolgozni. Ez volt az első kiskunhalasi ingatlan iroda, a mai sétálóutcában volt. Azt az épületet
már rég elbontották. Később itt, ahol most ülünk (a sárgaköves Garbai utcán, a Szilády-gimnázium hátsó kijáratával szemben – KZ) rendeztük be az ingatlan-irodát. Persze szinte minden átalakult azóta, különösen a belvárosban, és ezzel a jelenséggel öszszetalálkozunk az ingatlanszakmában is. Régebben volt értelme annak a vágynak, hogy ott éljek, ahol születtem. Ma már ilyen szinte alig lehetséges: mire valaki felnő, megöregszik, gyökeresen megváltozik a tér, ahol született, vagy kisgyerek volt…
- Milyen benyomásokat hoz visszatekinteni huszonöt-harminc évre úgy, hogy ráadásul még csaknem egy helyben is „ül” azóta?
- Változó: néha fent, néha lent, ahogy nyilván minden más területen is. Ami nagyon pozitív, az az ügyfelek bizalma. Van, hogy valaki úgy jön vissza, hogy fiatalon segítettünk neki jó áron jó házat- lakást találni, és most azt szeretné, hogy a gyereknek is segítsünk. Jó az is, amikor halljuk, hogy valaki nem a telefonkönyvből vagy hirdetésből talált ránk, hanem mások jó véleménye alapján. És nálunk nincs is trükk, nincs „apróbetűs rész”. Az persze bánt, ha valaki nálunk hirdet, aztán amikor nálunk talál vevőt, akkor letagadja, és önállóan adja el. A válságban az ilyesmi nagyon rosszul érintett, mert a forgalom nálunk is vagy nyolcvan százalékot zuhant 2011 táján.
- Azt hogyan lehet túlélni csőd nélkül?
- Úgy, hogy a kiadásokat csökkentettük amennyire bírtuk, amikor kellett hozzányúltunk a tartalékainkhoz, és bíztunk benne, hogy van értelme előrefelé menni, és bízni magunkban és a jövőben.
- Van receptje, titka annak, hogy lehet ebben az ágazatban megszolgálni az ügyfélbizalmat?
- Nincs. Ha csak az nem, hogy az ügyfelek fejével gondolkozva mintudom az ügyfelet is tájékoztatni.
- Az interneten azért elég sok ingatlanügyi kommentet látni, ahol osztják az észt az ügyfelek…
- A tudálékos, de valójában tájékozatlan ügyféllel… mit mondjak?… nehéz a dolgunk, ez biztos. Nehéz például egyesekkel megértetni, hogy amit a Facebookon olvas, az nem feltétlenül bölcs igazság. Nehéz azt is megértetni, ha valaki ragaszkodna a lakása a valóság érveit fel kell sorakoztatni neki, hátha azok meggyőzik. Mindenesetre az ügyfél – ügyfél, és nem szeretem, ha bárki is rossz kedvvel, elégedetlenül menne el, vagy gondolna ránk.
- Nem állt meg az ingatlanszakmánál, hanem 1998-ban önkormányzati képviselőként közszerepet is vállalt. Miért?
- Mert úgy éreztem, hogy cselekedni akarok annak érdekében, hogy történjen már valami a városban. Már a 90-es évek elején beléptem a Schindler Árpád-féle, megújuló halasi Fideszbe, mert tetszett az a stílus, fiatalos lendület, ami a Fideszt általában is jellemezte. Azóta persze eltelt néhány év öregedtünk, és korosabbak lettünk. Aztán 97-ben, amikor Szabó Erika vette át a helyi pártot, akkor mi is indultunk, és négy évig voltam képviselő.
- Hogy ment?
- Talán nem általános az, hogy egy városi-körzeti képviselő a ciklus vége felé levelet kap az ott élőktől azért, hogy megköszönjék a munkáját…Én akkor kaptam.
- Aztán végül 2002-ben már nem indulhatott…
- Van úgy, hogy a saját köreiben az ember nem népszerű a kritikus gondolatokkal…De ez már a múlt. Ami jobban fájt, az az a tapasztalat volt, hogy jobboldali képviselőként az akkori baloldali városvezetés alatt előre megmondták: ne álmodozzunk. Vagyis a Kertvárosban például azért nem lehetett az iskola és a Coop-áruház közti rövid szakaszt akkor leaszfaltozni, mert hogy nem voltunk baloldaliak… Amikor Frici bácsi (Romvári Frigyes – KZ) követett engem, mindjárt lett aszfalt, és lett Kanizsa tér-felújítás…
- És közben még ki is lépett az akkori Fideszből, ahol viszont mára már újra tag. Hogy látja most a város állapotát?
- Úgy érzem, hogy a 24. órában vagyunk. Itt 60-70 éve nem volt jobboldali városvezetés, sőt: nem volt olyan, amelyik kormánypárti lett volna, vagy élni tudott volna a politikai kapcsolatokkal. Ez nagy baj. Ha most, amikor uniós fejlesztési források érkeznek, és most, amikor kormánypárti képviselőnk van, netán megint nem élnénk a lehetőséggel, az nagy baj lenne. Attól tartok, akkor továbbmennénk az elszegényedés, a leépülés útján. Pedig most van itt a lehetőség a fejlődést, az előrelépést megalapozni, munkahelyeket teremteni, itt tartani a fiatalokat!
