Geológia, gasztronómia és a gépek
Portré egy halasi pályakezdőről, aki három szakmát művel egyszerre, és itthon szeretne boldogulni. A földrajztudományok mestereként süt-főz, paradicsomot hasít, és tálakat díszít a Matéza étterem szakácsa. Hogy a természettudomány és a kulináris kultúra hogyan fér meg egy testben-lélekben, az még hagyján, de hogy emellett Horváth Tamás még a Hajdu-mosógépek rajongója és szakértője is, továbbá, hogy üzemi mosodát és tisztítószalont álmodik a jövőjébe – ez már mégiscsak magyarázat után kiált. Meg is kérdeztük tőle.
- Miért szakácskodik valaki, ha földrajz-angol szakos tanár is lehetne egy gimiben?
- Ez egy kicsit messzebbről indul. Én az általánosban nem voltam valami túl jó tanuló, kettes-hármas közt ingáztam, így aztán, mikor jött a továbbtanulás, hát, nem nagyon merült fel, hogy gimibe menjek. Úgyhogy maradt a szakma. De az mi legyen? Annyit éreztem csak, hogy valahogy a vendéglátás területén tanulnék, úgyhogy nézegettem például a felszolgálást, a szakácskodás, csak annyit tudtam, hogy cukrász nem akarok lenni…
- Miért, főzni már gyerekként tudtál-szerettél?
- Igen, akkor még igen… Sőt, még a középiskolában is.
- És azóta nem?
- Majd azt is mindjárt mondom. Szóval, kétezerötben lettem szakács, és el is kezdtem örömmel dolgozni az akkor még létező és működő Halas Hotelben, a Lovag Étteremben.
- … ahol az a sok egzotikus tál meg azok a leleményes szövegezésű étlapok voltak. Azok a te nevedhez vagy Posztobányi Andoréhoz fűződnek?
- Nem, nem, azok Andor leleményei.
- És hogy jött, hogy egyetemre menj?
- Az még a szakmunkásképzőből, ugyanis az angoltanárom, Mórágyi Bernadett olyan jól oktatta a nyelvet, hogy nemcsak élveztem, hanem jól meg is tanultam, jelesre is vizsgáztam belőle. Aztán amikor elkezdtem főzni, akkor rájöttem, hogy nem valami klassz dolog tizenkilencévesen dolgozni, és bár gyerekkorom óta mindig is melóztam valamit – például minden nyáron, a szünidőben is –, úgy voltam vele, hogy elmegyek még tanulni, és le akartam érettségizni. Az akkor még Garbai elnevezésű iskolának az esti érettségi-felkészítőjén vettem részt, és ott meg a földrajztanárom, Taupertné Dr. Janosütz Julianna Tanárnő tanított olyan jól, hogy akkor meg már a tantárgyhoz, de még a tanításhoz is kedvet kaptam! Így aztán elhatároztam, hogy én is szeretnék tanítani, és mivel földrajzból emelt szinten érettségiztem, és a vizsgáim jól sikerültek, be is kerültem a szegedi tudományegyetemre.
- Bírtad anyagilag a szakácskodásból?
- Egyrészt az elhunyt édesapám után kaptam árvasági járandóságot, másrészt úgy szerveztem a kurzusbeosztást, hogy már csütörtök esténként tudtam menni mellette Szegeden vagy Halason konyhákra, így bírtam az albérletet is.
- Kolesz fel sem merült?
- De, elkezdtem, csakhogy másfél hónap múltán be kellett lássam, hogy az idősebb társaim nem annyira tisztelik az én pihenőidőmet, mint én az övékét, ráadásul én szeretem, ha körülöttem rend és tisztaság van, úgyhogy csendesebb lakás után kellett néznem. Így két barátomhoz költöztem, és hármasban olcsóbb is volt.
- No, és a végén lediplomáztál, de mivel ez kábé egy-két éve lehetett, világos, hogy az első utad nem egy középiskolába, hanem az eredeti szakmádhoz vezetett. De ha öt évet tanultál egyetemen, akkor miért?
- Mert már a mesterképzésben voltam, amikor kezdtem hallani ismerősöktől, barátoktól, közoktatásban dolgozóktól, hogy akkorát változott – magyarán romlott – a helyzet, főleg persze anyagilag és sok szempontból hangulatilag is, hogy már messze nem tűnt olyan vonzónak a pálya. Hallottam, hogy elvették a különféle pótlékokat, viszont az idegi terhelés nő a nagy osztálylétszámok miatt, meg a fiatalok magatartása miatt. Szóval, a kettő nem állt arányban azzal, hogy én meg közben szakácsként elég szépen kerestem, igaz, nem kevés munkával.
- Jó a szakmában?
- Nagyon jó és nagyon szép szakma ez, meg is lehet-lehetne élni belőle, de nem is annyira Magyarországon.
- Felmerült, hogy külföld…?
- Persze. Az ember élete olyan, mint a sinus-görbe, és egy-két mélyponton bennem is előjött, hogy ki kellene menni. De azért csak úgy van ez, hogy itt élek, itt vannak a rokonaim, barátaim, és itt szeretném megcsinálni, amit tervezek. Eddig mindig bíztam és talán még most is bízok benne, hogy lesz pozitív változás. Változás van, csak egyelőre általában negatív. Most úgy vagyok vele, hogy adok magamnak pár évet, ha pedig nem megy, akkor lelépek. De akkor többé már csak látogatóba jövök haza…
- Szóval, milyen a szakma itthon?
- Engem inkább az zavar, hogy a szakma leértékelődik, elbarmolódik… Például ha a hagyományos magyar ételeket néhány „szakember” elkezdi átalakítgatni, „reformálgatni”… az nem jó, általában csak elfuserálják… Továbbá megjegyezném, hogy az utóbbi időben felszabadult, vizsgázott és szakmunkás bizonyítvánnyal rendelkező „szakácsok” előszeretettel újítgatnak. Talán idáig nem köszöntem meg a szakmai oktatóimnak - Illés Lajos és Mondovics József tanár uraknak - a szigort és a fegyelmet, valamint a segítőkészségüket, de a mai világban még mindig ez állja meg a helyét a vendéglátásban. Meg kell még említsem a Halas Hotel, Montgomery Étterem igazgatójának a nevét –Oláh Sándor- Neki is sokat köszönhetek a szakmai továbbjutásomban.
- Nem konzervatív álláspont ez? Máskor meg azt látjuk, hogy a magyar gasztronómia megállt a hetven évvel ezelőttinél: pörkölt, halászlé, rántott hús, gulyás és rétes, de semmi innováció.
- Ez igaz, és egyet is értek az ízléses változtatásokkal, reformokkal, de azzal nem, hogy ha van egy-egy csaknem hungarikumnak számító, tradicionális ételünk, akkor azt össze-vissza elkezdjük átgondolatlanul kifacsarni.
- Amikor először cigiztünk a Városháza udvarán, említetted, hogy nem is ez a szakács-tanár-pályagörbe az érdekes, hanem a hobbid: hogy mosógépeket gyűjtesz, javítasz. No, ez miféle bolondéria?
- Gyerekkorom óta, amikor a nagynénémnél először láttam működni a mosógépét, egy Hajdu automata mosógépet - Hajdu Energomat-Thermal-, azóta van ez az érdeklődés bennem. Egy külsőlengésű gép, négy-rugólábas szerkezet volt, ami klasszul remegtette azt, aki rátámaszkodott centrifugázáskor… Aztán annyira tetszett ez nekem, hogy kiskoromban meg tűvé tették miattam az óvodát, mert sehol: se bent, sem otthon, sem az utcán nem találtak. Pedig ott voltam: bent, a mosodában – a Kuruc vitézek téri óvodában volt egyedül ilyen –, és ott néztem lenyűgözve a tisztítógépeket. Majdan később amilyen mosodába beengedtek, onnan ki nem lehetett robbantani. Így máig érdekel a mosodaipar, olyannyira, hogy a távlati tervem is ezzel foglalkozni, akár vezetőként, akár tulajdonosként.
- Azért ez három egészen eltérő profil! Manapság sok példa van rá, hogy könyvelők-közgazdászok nyitnak az ezotéria felé, mérnökök kezdenek zenélni, satöbbi, de a főzés, a földrajz és a háztartásigép-javítás azért nem szokványos triád.
- Lehet. Mindenesetre miután nyolcadikos korom óta gyűjtök, amikor is kaptam egyet ajándékba, most ott tartok, hogy negyvenhárom darabom van de nagyrészük különböző tipusuak. Közben sokat felújítottam, egypárat el is adtam, szóval, még folytatom, amíg ötvennégyig jutok?
- Miért épp ötvennégyig? Ez valami mosógép-mágia vagy ennyi típus van?
- Igen, ötvennégy-féle Hajdú van. Persze nem biztos, hogy mindegyikből be tudok szerezni egyet-egyet, van, amiből talán nincs egy darab se, de azért keresem.
- És mi a terv ezekkel? Mi lesz, ha mind vagy minden megszerezhető meglesz, és készen lesz?
- Azt hiszem, lesz belőle egy kiállítás; igen, szeretnék egy kiállítótermet vagy bemutató termet nekik. Egyébként van egy barátom Szegeden – Ádok István háztartásigép-szerelő -, aki hasonlóan gyűjt ilyen-olyan háztartási gépet-köztük főként a Hajdu külső lengésű automata mosógépeket is, de Hajdu-mosógép-kollekció, úgy tudom, csak nekem van ilyen.
- „Csak” helyreállítod ezeket, vagy adsz bele valami művészit: ráfestés, kisplasztikás kiegészítés, ilyesmi?
- Nem, én csak helyreállítom a gyári állapotát. De ezt úgy képzeld, hogy ha hozzájutok egy-egy hiányzó vagy régi darabhoz, azt az utolsó elemére is szétszedem, lepucolom a darabjait, a csavarokat vízkőoldóban tisztogatom, és úgy rakom aztán össze az egészet, hogy szinte olyan lesz – és működőképes -, mint az eredeti. Ezeket így tervezték, így szépek, önmaguk.
- De ha te a szakközépben főzni tanultál, a társaid némelyike meg háztartási gépeket szerelni, akkor honnan ragadt rád ez a műszaki tudás?
- Az életem másik része most, a konyhán kívül, az a műhelyemben van, ahol néha órákat töltök. Ennyi idő alatt te is rájönnél, mi hogyan működik.
- Hát, amilyen béna vagyok ehhez, én éveket is eltölthetnék ott…
- Megjegyeznéd, hidd el. Én is addig nézem, vizsgálgatom, amíg csak rájövök. Amit meg nem tudok, azt megkérdeztem hol a Tandari Feritől (a város egyik ismert háztartásigép-szerelője – KZ), meg volt arra is példa, hogy a Hajdúsági Ipari Zrt.-től kértem segítséget, és ők küldtek is, ami kellet: kapcsolási rajzot, műszaki leírást, útmutatót, egyebet. Tizenkét év alatt eljutottam oda, hogy bármit meg tudok csinálni ezeken. Egyébként van köztük olyan is, ami nálam is idősebb: én nyolcvanhatos vagyok, a legöregebb Hajdúm pedig hetvenhétből való…
- Ha most nem az eszedre, hanem a fantáziádra hallgatva válaszolsz, mit felelnél: hogy érzed, hol leszel, mondjuk, kilenc év múlva?
- Fura, mert magamban éppen kilenc-tíz évet adok magamnak arra, hogy beindítsam azt a vállalkozást, amit szeretnék: egy minőségi, saját mosodát, tisztítószalont sőt, a legvége egy ipari mosoda. Ez a tervem.
Kép-szöveg: KohoutZ
