Nekem kell egy hőfok

- A könyvtárosokról él az a régi sztereotípia, hogy magukba fordult, zárkózott emberek, akik az irodalomban vagy a tudományban élnek, nem a világ forgatagában. De aki téged ismer, az éppen ennek az ellenkezőjét látta-látja. Hogy van ez?

- Úgy, hogy ez tényleg egy lejárt sztereotípia: hogy nyolcvandioptriás szemüvegük van, és sose mosolyognak ki a katalóguscédulák mögül… Ez egykor talán így lehetett, ma már sem a könyvtárak világa nem ilyen zárt, sem a benne dolgozókra nem érvényes.

- Jó, mit tett téged ilyen pörgőssé, nyitottá, aktívvá – hogy ne mondjam, bohémmá?

- Már féltem, hogy ezt is hozzáteszed: mert bohém aztán nem vagyok. Lehet, hogy néha ez látszik, de az tévedés, mert precíz vagyok, amikor pontosságra, alaposságra, körültekintésre van szükség. Például ha statisztikát kell készíteni, vagy valaminek a lebonyolítását az elejétől a végéig meg kell szervezni. A könyvtárban több nagyon sikeres pályázat vagy a vajdasági konferenciakapcsolat révén – mint olvasószolgálati csoportvezető - sok programot szerveztem, például, igaz, ha azt látom, hogy valahol le lehet vágni a kerülőutakat, lehet egyszerűbben, praktikusabban létrehozni, elintézni valamit, akkor rögtön megragadom a kézenfekvőbb megoldást, még ha az szokatlan is. De mindig döntően fontos volt számomra az olvasókkal való személyes kapcsolat. Szóval, mindennek semmi köze a bohémsághoz, inkább ahhoz, hogy egészben látom a világot. A pörgősség pedig? Így lettem összerakva.

- Engem épp ez érdekel bővebben. Hogy mi motiválja ezt az aktivitást?

- Nem mesélném el…

- Ebben mégis zárkózott vagy?

- Nem, csak ez nem tartozik a nyilvánosságra. Esetleg annyi, hogy gyerekként nagyon szorongó és gátlásos voltam, és semmi önbizalmam nem volt. Ennek ellenére már az általános iskolában sorban jelöltek ki mindenféle fellépésekre – szavalóversenyre, énekkarba –, ahol nem volt mese, szerepelnem kellett…

- Pont nem gondolnám, hogy a félénkség volt a meghatározó.

- Pedig mégis, olyannyira, hogy minden egyes fellépés, előadás előtt meghaltam. Úgy kellett átrugdosnom magam minden ilyen eseményen. Komolyan mondom. De aztán idővel azt gondoltam, hogy kutyaharapást szőrével… Éreztem, hogy sose leszek túl a gátlásaimon, ha ezt nem gyakorlom, nem erőltetem.

- A Központiban kezdtél, aztán a Szilády és az egyetem – és mindenütt ez kísért?

- Így van. A szereplések már a Központi-iskolában kezdődtek, oda ötödiktől jártam, a Sziládyban már az Irodalmi Színpad tagja voltam, szóval, jöttek sorban a lehetőségek a felsőfokú tanulmányaim során is. Sok ilyen feladatot is vállaltam, és volt sok olyan tanárom is, akik nagy hatást gyakoroltak rám.

- Nem mondod, hogy ez tudatos volt?! Hogy egy tizenéves kislány tudatos személyiségfejlesztéssel keresi a gátoltságát áttörő kihívásokat…?

- Tényleg nem biztos, hogy tudatosan, inkább ösztönből. A mai napig erősen érzek egyfajta intuitív rálátási képességet, ami segített a spontán választásaimban, döntéseimben. A másik, hogy a tanáraim is kiválasztottak az említett szereplésekre, a megfelelő kiállás is adottság volt mindehhez. Egyszóval, úgy éreztem, önbizalmat kell építenem magamban, és határozottságot kell mutatnom kifelé. Sokan azt hitték, amire te is utaltál az elején: hogy milyen nyitott, aktív és magabiztos vagyok, hogy nekem kisujjgyakorlat egy nyilvános tevékenység… No, és aztán amikor így összeraktam magam, akkor megjelent az életemben az is, hogy ha már van bennem kellő erő, akkor ezzel kezdhetek valamit mások érdekében, mások szolgálatára.

- Így jött épp a könyvtár-népművelés szak?

- Eleinte főleg a népművelés. Száraz Jóska népművelővel és csapatával, akkoriban még eredetiben űztük ezt: tájolni jártunk a megyékben, tanyákon generátoros áram működtette színpaddal adtunk elő kisebb darabokat.

- Megvolt még az izgalom ekkor is?

- Igen, de hogy a gyermekkori önbizalomhányból-e, azt nem tudom.

- Mondják, hogy a színészek, tanárok többsége alapvetően gátlásos ember, és a személyiségük mélyen lévő magja épp azért választatja velük a színpadot, a katedrát, hogy leküzdhessék a nyilvánossági félelmeiket.

- Lehet. Nekem kell egy hőfok; nekem kevés, hogy nyugton legyek állandóan. Szívből vezérelt ember vagyok. Lehet ezt lágyítani, takargatni, de hát ez vagyok, ilyen vagyok.

- Szeretted a pályát?

- Természetesen! Hülye szó ez a ’népművelés’; a ’népművelés’-ben van valami lekezelő. Szerintem nem művelni, oktatni kell a népet, hanem közvetíteni. Sok parasztember vagy kevéssé iskolázott valaki sokszor bölcsebb, intelligensebb, mint jónéhány diplomás. Értelmiségiként mindig is azt gondoltam, hogy mindazt a tudást, értéket, amit kaptam, tanultam, megismertem, azt át kell adnom, továbbítanom. Ezért is jobb a szakma mostani elnevezése: művelődésszervező, ami azt takarja, hogy programot, fórumot kell teremteni az embereknek.

- De azért talán van annyi feladata az értelmiségnek, hogy kitalálja a „nép” helyett, hogy mi a jó. Goethe például azt mondta, hogy nem csak azt kell adni az embereknek, amit kérnek, hanem azt is, amit kérniük kellene…

- Érdekes. Hiszek ebben, bár ma ez rózsaszín leányálom. A közművelődésnek az értékközvetítésen túl azt is szem előtt kell tartania, hogy arra, amit nyújt, van-e igénye az embereknek: kell-e az nekik.

- Te mit szerettél és mit találtál a munkádban?

- Ha csak a katalógus mellett kellett volna ülnöm egész életemben, az a halál lett volna. Ezért is vállaltam fel később annyi mindent: egyrészt, hogy a saját érdeklődésemet kielégítsem, másrészt, hogy átadhassam mindazt, amit szeretnék. Szóval, a könyvtár mellett végigvittem a színjátszást, elvégeztem és tanítottam a történelmet óraadóként. Aztán Luxi (Lukács László korábban közművelődési vezető, ma parlamenti képviselő – a szerk.) számos kezdeményezésnek szellemi atyja lett, így többekkel együtt megalapítottuk a nagyon sokáig nagyon sikeres Négy Évszak Olvasótábort és a rendszerváltás előtti egyik első civil szervezetet, a Városi ifjúsági Műhelyt, lapot adtunk ki…

- Azt beszélték, ti alapítottátok a helyi ellenzéket is.

- Igen, beszélték, de csak majdnem. Az biztos, hogy nagyszerű emberekkel – Kaptás Tibivel, Kovács Ibolyával, Luxival, Varga Margittal, Csorvási Zolival, Hatvani Zolival, Bródy Majával és Hajnal Klárival meg például azzal a Pap Gáborral, aki akkor és ma is a nemzeti-szellemi élet egyik legkiválóbb alakja.

- Nem hihetetlen az új státuszod neve: „nyugdíjas”…?

- Mindig is az vitt előre, hogy kellett valami kihívás. Hallani sem akartam arról, hogy épp átférjek a léc alatt: engem annál jobban motivált valami, minél inkább erőteljes kihívást jelentett – az volt az adrenalin. Mindig eszemben van a Szilády jelmondata, ami az én esetemben teljesen igaz: Sub pondere…, vagyis, hogy Teher alatt nő a pálma. Azonkívül mindig nagy szerencsém volt abban, hogy olyan emberekkel találkoztam, akikkel sikerült kibontakozni, valamit jót csinálni, fejlődni akár szakmailag, akár emberileg, akár a civil dolgaimban. Szilveszter Szilvia ötlete alapján például egyedülálló alapítványt hoztunk létre, amely a 90-es évek leismertebb alternatív színjátszóinak a saját fővárosi-nagyvárosi székhelyükön kívül vidéki szerepléseket biztosított. Minden produkció teltházzal ment le…

- És mi a csúcs, mi a legszebb emlék?

- A három gyerekem a csúcs, meg most az unokám. A szakmából nincs egy-egy, amit kiemelnék, de a gyerekek – az csúcs. Bár én mindig úgy szemléltem az anyaszerepet, hogy az „csak” egy kehely, ami edényt, lehetőséget ad a születéshez, elinduláshoz.

- És mi az, amit te anyaként át- vagy továbbadtál abból, ahogyan te indultál: a korai nehézségek, aztán a felnőttkénti kibontakozás?

- Nem vagyok szent, s azok a korai minták, amik az én korai éveimet kísérték, nyilván megjelentek az én anya-gyerek viszonyaimban is; átadhattam, elkövettem hibákat. Egy biztos, nagyon sokat adtam és talán többet is kaptam én őtőlük. Nagy-nagy tükör ők, akik sok mindent megmutattak nekem saját magamról.

- Például mit kaptál tőlük?

- Türelmet, toleranciát tanultam például. És elsősorban szeretetet, a szeretet áramlásának a megtapasztalását, az adni-kapni új élményeit. Szóval, ez a nyugdíj-dolog csak amolyan változás: nyáron vízitúrázok, bicajozok, úszok. Az unokám pedig nálam napközis: tanítgatom, viszem ide-oda, ami hála Istennek rengeteg elfoglaltságot ad. És közben csökkentem a magammal szembeni restanciáimat: Thomas Mannt és sok klasszikust olvasok újra, vagy például Szabó Magdát. Jó most egy kicsit, hogy újra teljesen én irányítok, hogy én szabom ki az időmet. Így sincs sok, minden órára jut valami jó program, szeretek így élni, s jut idő az összesítésre, mérlegelésre: mit tettem, hol a helyem.

- Még egyet árulj el, mi ez a spirituális intuíció, amire utaltál? Manapság annyi babonás hülyeséget árulnak ezoterikus, vallásos köntösben sokszor még népszerű írók, előadók is…

- Gyerekkoromtól ösztönösen érzem, hogy tudom, merre kell lépjek, mi a jó nekem, hogyan döntsek. Nem tudom megmagyarázni, mert spontán működik, és végül beigazolódik, hogy jól tettem, hogy rábíztam magam… Így aztán azt is érzem, mi a hamis: például ha valaki jött könyvtárba vagy máshová, rögtön levettem, hogy hiteles-e vagy csak okoskodik, és tényleg van jónéhány hiteltelen megmondóember. Divat is betagozódni valakihez, valami „guruhoz”, de sajnos ezek többen vannak, mint ahány igaz forrás.

Kép-szöveg: Kohout Zoltán

Arc, kép.

Rozsnyai Sarolta éppen e napokban, november 23-án lesz 60 éves. A Központi-suli után a Sziládyban végzett, aztán a Debrecenben a népművelő-könyvtárosi szakon, majd a Bessenyei György-tanárképzőn szerzett diploma következett. A Városi (ma Martonosi)-könyvtárban 1986-tól dolgozott mint olvasószolgálaticsoport-vezető. 1990-től folyamatosan publikál szakmai folyóiratokban, 1996-tól tagja a Magyar Könyvtárosok Egyesületének és ott az olvasószolgálati szekció vezetőségének, illetve a Magyar Olvasás Társaság és a Magyar Drámapedagógiai Társaságnak annak megszűnéséig.

Számos könyvtári programot szervez külső és helyi forrásokból: 1990-től História Kör (történelmi versenyek), Halasi Tehetségek Bemutatkozása, 1998-ban nagyszabású rendezvénysorozat határon túli írók-költők bemutatkozása könyvtárban-iskolákban, nagysikerű TÁMOP-sorozat 60 ismert előadó, művész és tudós részvételével… Csoportvezetői munkájáról és a hivatásról így vall: „Csoportvezetői munkaköröm része volt a könyvtári ünnepek, például a Költészet napja, a hozzánk kapcsolódó rendezvények, például mesemondóversenyek, tanfolyamok szervezése, gyermekcsoport működtetése és pályázati úton tárgyi eszközök beszerzése.

Fontos volt nekem az intézmény kereteiből való kilépés a programoknál a város felé és azon túl is. Ilyen volt az 1848-as szabadságharc 150. évfordulója tiszteletére, országos pályázati támogatással, a határon túli írók, költők meghívása.

A könyvtári találkozón túl középiskolai rendhagyó irodalomórákra és a kistérség könyvtáraiba, oktatási intézményeibe is elvittük a művészeket, akik több napot töltöttek városunkban. Ezt továbbgondolva pályáztam Hatvani Zoltánnal, társadalmi munkában határon túli színházak fellépésére pályáztam. Ennek eredményeként Nagyvárad, Sepsiszentgyörgy és Szabadka színészeinek játékát élvezhette Halas műértő közönsége. Ezekben a tevékenységeimben az érték megmutatása és közvetítése volt a célom. A könyvtári hivatás szerintem egyik legfontosabb feladata az információadás és dokumentumok biztosítása mellett a személyes kapcsolatteremtés.

Azt vallom, hogy a szellemi táplálék kevés, ha nincs mögötte odafigyelés és szeretet! A hajdani táborosaim színe-javával, a volt kis közösségekkel ma is kontaktusban vagyok. Nap-mint nap találkozom olvasókkal és mindig van mit mondanunk egymásnak. A hivatás olyan, mint az igazi barátság, kíséri az életünket!”

Sarolta a civil életben is aktív a mai napig: egykor a Négy Évszak Olvasótábor, a Városi Ifjúsági Műhely, a Bemutatószínház-sorozat Alapítvány és a Kincskereső Klub alapításában vett részt, dolgozott a civil szervezeteket támogató Civil Alap Közalapítványban, tagja a Szilády Áron Társaságnak, a Városvédő, a Pásztortűz, a Halasi Állatvédő és a környezetvédő Szélkiáltó Egyesületnek. Háromgyermeke – Rita, Olívia és Lőrinc anyukája és Ábel nevű unokája boldog nagymamája.