(►) Szeri Viktor: Az ember a lényeg, és az, hogy mire képes

- Mikor fedezted fel magadban a tánc, a mozgás művészete iránti vonzalmat?

– Gyerekkorom óta nagyon fontosnak tartom az önkifejezést és a művészettel való kommunikálást. Ez kezdetben játékokban, kisebb darabokban való részvételeim során jelent meg, de ezek mellett a mozgás – mint minden kisgyereknek – nagyon fontos volt számomra. Szerencsére a szüleim nagyon korán észrevették ezt az érdeklődésemet, és támogattak, lehetőséget nyújtottak a mozgás felfedezésére, megismerésére, majd szabadon dönthettem arról, mit szeretnék kezdeni az adott dologgal. A tánc 5 éves korom óta része az életemnek. Egyre több dolog morzsolódott le az évek során, egyre közelebb kerültem különböző művészeti ágakhoz, majd sikerült eldöntenem, hogy a tánc az, amivel a legőszintébben tudom kifejezni azt, amit szeretnék nézőim számára.

- Kiskunhalason a Stúdió 2000 TSE növendéke voltál. Mikorra tehető ez az időszak?

– A 2004-2007 közötti időszakban voltam az egyesület tagja.

- Milyen kategóriában versenyeztél? Milyen eredményekre vagy különösen büszke?

– Nem emlékezem már a kategóriák megnevezésére. Amire emlékszem, hogy itt tanultam rengeteget az alázatról, a munkáról és arról, hogy számomra mennyire fontos a természetesség, amit a versenytánc próbál leplezni. A művészet nem pénzfüggő, létezik, és nem tanulni kell, az emberekben van, amit csak elő kell hozni megfelelő pedagógiai módszerekkel, vezetéssel. Nem számít a műszempilla, a straszszok, a magassarkú, a kicsavart, természetellenes pozíciók megkoreografált mozdulatok. Az ember a lényeg és az, hogy mire képes. Milyen módon lehet megmutatni őszintén, hogy kik vagyunk, mit gondolunk, és nem leplezni egy álarccal, amit táncnak nevezünk.

- Már nem Kiskunhalason telnek a hétköznapjaid. Milyen emlékeket őrzöl a városról?

– Tizennégy éves koromban költöztem el Kiskunhalasról, mert felvételt nyertem a nagymúltú Horváth Mihály Gimnázium irodalom-dráma tagozatára. Az ott töltött éveim alatt nem sok dolog történt velem a városban. Általános iskolás éveim alatt rengeteg dolgot tapasztaltam meg. Egy-két tanáromra emlékszem vissza szeretettel, és még most is őrzöm magamban azt, amit tőlük kaptam, tanultam. A pozitív élményeknek a hiánya szintén nagyon meghatározó volt, mint minden ember életében az általános iskolás évek alatt. Itt tanultam meg, hogy az elfogadás nagyon fontos, hogy a sztereotíp gondolkodásmódot szeretném elkerülni a további életem során és hogy a szabadság a legfontosabb számomra. Az egyetlen dolog, ami mindig melegséggel áraszt el, a család, akik még mindig ott élnek. Tőlük rengeteg szeretetet kaptam, számukra nagyon fontos a város.

- Milyen rendszerességgel jársz haza? Ki és mi köt még ide?

– Sajnos munkáim és utazásaim miatt nagyon kevés időt tudok otthon tölteni. Szeretek hazajárni, hiszen családom ott él és a városban nőttem fel, ahol megnyugtató sétálni, nosztalgikus, lenyugtat. Szeretem, hogy van egy hely, ahova bármikor mehetek, biztonsággal tölt el.

- Budapest új lehetőségeket hozott. Mikor került sor a váltásra?

– 2011-ben, érettségi után költöztem Budapestre, amikor bekerültem a Budapest Kortárstánc Főiskolára. Ez nagyon fontos volt számomra. Költözésem elején úgy éreztem magam, mint Kosztolányi Esti Kornélja. Minden új volt számomra, ami nyitottságom szülte vágyaimat kielégítette. A város lehetőséget adott, hogy új előadásokat nézzek meg – nemzetközi viszonylatban is – amik elkezdtek inspirálni, rengeteg új emberrel ismerkedtem meg. Szerencsére nagyon jó közegbe kerültem be az iskolám miatt, az emberek inspiráltak, támogattak, pozitív visszajelzéseket adtak, amik megerősítettek abban, hogy jó úton haladok.

- Hogyan sikerült beilleszkedni az új közegbe?

– A tánc által nagyon gyorsan sikerült őszinte kapcsolatokat teremtenem, közel kerülnöm a többiekhez, életreszóló barátságokat kötnöm. Az iskolában reggel 8- tól este 9-ig voltunk „összezárva”, így elengedhetetlen volt a szoros, már-már családias viszony.

- Milyen előrevivő impulzusok értek?

– Nagyon sok pozitív, előrevivő impulzus ért, viszont a dolgok történtek maguktól. Mint minden embernek, nekem is fontos volt a pozitív visszajelzés. A munka lett a mindennapi életemnek a mozgatórugója. Önfelfedezés, önmegvalósítás, mit is akarok igazán. Az iskola lehetőséget adott, hogy az ott eltöltött évek alatt különböző darabokban vegyünk részt, amit a Trafóban vagy a MU Színházban adtunk elő. Ezekre mindig jó visszaemlékezni. Dolgozhattam együtt különböző, nagyon inspiráló emberekkel, vagy éppen másik darabokban rájöhettem, hogy ez nem az, amit én szeretnék képviselni. Ezen kívül az iskolában kötelező volt a periódusok végén egy házibemutatót létrehozni, vagy részt venni máséban, ami teret adott a kísérletezésre. Ezeket a házibemutatókat utána a társaimmal és tanáraimmal elemeztük, tanácsokat adtak. Az iskolában eltöltött három évem mindenféleképpen előrevitt, rálátást adott a szakmára, közelebb kerültem a kortárstánchoz, önmagamhoz.

- Mi az, amit útravalóul adott neked a Budapest Tánciskola?

– Kitartás, alázat, hogyan tudok kiállni önmagamért, pontosság, testtudat, hogyan értelmezem önmagam és mi számomra a legjobb, lehetőségeket és új utakat nyitott meg.

- A legendás Trafóban felléptél a Betakarítás premieren. Cuhorka Emese: Nem dorombol, csak a testében érzem című produkciójában táncoltál. Milyen visszajelzéseket kaptál?

– A Budapest Tánciskola lehetővé tette, hogy olyan emberekkel dolgozzak együtt, ismerjek meg, akiknek a munkája most is nagyon meghatározó. Cuhorka Emese, a HODWORKS társulat tagja, ami az itthoni kortárstánc szcéna egyik legmeghatározóbb eleme. Nagy megtiszteltetés volt számomra, hogy elsőévesen felkértek egy darabhoz, amit a Trafóban mutattak be. Improvizációval dolgoztunk, ami azóta a saját darabjaim meghatározó eleme. Itt rengeteg alapkövét ismertem meg a táncnak, egy darab megalkotásának és a munkafolyamat fontosságának. Az iskola után volt szerencsém újra dolgozni vele a HODWORKS társulat Halandóság feltételei című darabjában, ahol Marcio Canabarrót helyettesítettem a MüPa-ban, és idén nyártól ismét együtt fogunk részt venni Molnár Csaba új darabjában, aminek a premierje Prágában lesz szeptemberben. Ez számomra mind nagyon nagy megtisztelés, visszajelzés.

- Tanulsz még vagy már magad is tanítasz?

– A főiskola után felvételiztem két neves iskolába (SEAD, Salzburg, La Manufacture, Lausanne). Mind a kettő iskolába fevettek, végül a lausanne-i iskolát választottam, ahol két hónapot töltöttem el, mert egy idő után rájöttem, inkább saját utakat szeretnék járni, felfedezni, mi rejlik bennem, hol tartok jeleneg, mire vagyok képes. Ezek után Brüsszelbe költöztem, ahol a WArd/waRD társulat tagja voltam egy intership program keretein belül. Azóta több darabban is részt vettem és hoztam létre. Tanítani még nem tanítok, bár volt már rá lehetőségem. Most jobban érdekel az alkotás, önkifejezés, saját tapasztalatok szerzése, amiket később megoszthatok emberekkel, akár egy óra, workshop keretein belül.

- Hol tartasz most a pályádon értékelésed szerint?

– Keresem az utam, a saját hangom, amire rengeteg alkalmam adódik. Egyre több felkérésem érkezik, egyre inkább benne vagyok az itthoni körforgásban. 2015 júniusában ∆ YOU TAKE MY BREATH AWAY című szólómat a budapesti tranzit.hu-ban mutattam be, ami egy nagy lehetőségnek számított, hogy összegezzem a megélt tapasztalatokat, hogy hol tartok és hogy mire vagyok képes. Ezzel a szólómmal most a Collegium Hungaricum Berlinben léptem fel, és tervezem a továbbalakítását, újragondolását itthoni színházakban.

- Az Artus új generációs programja, az Arccal a halnak 2015-ben hat fiatal alkotó számára biztosított bemutatkozási lehetőséget, köztük neked. Mire helyezted a hangsúlyt előadásodban?

– Az Artus programjának keretein belül két darabban is részt vettem. Az első 2015-ben Harmath Olívia kezdeményezésre megalakult DA DA DOG Formáció Aki a spenótot szereti című darabja volt, ami egy koprodukció volt. Alkotóként és táncosként vettünk részt benne, de Olívia volt a felelős az egészért és ő terelte a darabot.
Nyáron viszont, miután Belgiumból hazaköltöztem, Vavra Júlia volt osztálytársammal kezdtem együtt dolgozni Sugárveszély című darabunkon, amit meghívtak az idei Szigetre. Célunk egy őszinte darab megalkotása volt, és ennek megfelelően egymás mellé helyezve, olykor összekeverve mutatjuk be a jelen pillanat azon töredékeit – élethelyzeteket, egymáshoz való viszonyulást, csillámport, az öltözködés kifejezőerejét, a tinédzser-korszak és a felnőtt lét közötti átmenetet, bálnákat, korszakunk jelenségét, szellemiségét – és tempóját vagy éppen a bennünk rejlő különböző személyiségeket -, amelyekkel újra és újra találkozunk, amelyek hatnak ránk, és amelyek között/mellett másokhoz hasonlóan mi is a saját helyünket, kifejezési formánkat keressük. Darabunkban használunk tárgyakat és szimbólumokat, különböző médiumok segítségével – anyagok, installációk, projekció, webkamera –, több oldalról és egyszerre több térben jelenítjük meg a minket körülvevő dolgokat. A munkafolyamat során a közös érdeklődésnek és ízlésnek nagy szerep jutott, viszont ezek mellet egymástól megismerhettünk új kifejezésformákat, ami a darab sokszínűségét segítette. Munkánkat jellemzi, hogy mindent – videóinstallációkat, anyagokat, zenéket, koreográfiákat – saját kezűleg készítettünk el, és ez adja meg a darab nem feltétlen tökéletes, de sajátos világát. Egyszerre voltunk a darab alkotói és előadói.

- Egy internetes hozzászólásodban a következő véleményt fogalmaztad meg: „Magyarországon van kortárs, gondolatteremtő táncművészet.” Milyen gondolatiságot szeretnél közvetíteni a művészeteddel?

– Darabjaim központi témái a fiatalkori kultúra és a különböző szubkultúrák megjelenítése. Fontosnak tartom a vizuális és az úgynevezett DIY-megoldásokat („csináld magad”). A mindennapi élet különböző, párhuzamos szubkultúriból merítek, és azok tagjainak a megfigyelésére fektetem a hangsúlyt. Mindegyik darabomban nagyon fontos az Én megjelenítése, egy őszinte tér teremtése. Saját élmények, érzelmek, hogyan élem meg mindennapjainkat. Gyakran találkozom emberekkel, akik egyáltalán nem tudnak a kortárstáncról. Fontosnak tartom, hogy darabjaim könnyen megemészthetőek legyenek, az emberekhez szóljon, viszont mindenki azt vigye magával utána, ami számára fontos volt.

- A 2015-ös év egyik nagy lehetősége, hogy főszerepet kaptál Chet Faker, Marcus Marr: The Trouble Whit Us című klipjében. A videót két hónap alatt több mint másfél millió alkalommal tekintették meg. Hogyan zajlott a casting? Hol forgattatok?

– Hód Adrienn (HODWORKS) keresett meg, akivel már többször is dolgoztam együtt. Ő volt a felelős a mozgásért a klipben, amiben egyébként csak magyar táncosok láthatóak. Az itthoni Umbrella készítette a klipet. Egy elég kisköltségvetésű klipről van szó, amit Etyeken, a filmgyárban forgattunk. Mivel itthon nagyon kevés táncosnak van lehetősége, hogy a szakmából éljen meg, el kell vállalni mellékmunkákat, mint például ez a klip is volt. Nagyon örülök, hogy Adri néha megkeres ilyen lehetőségeknél, hiszen mégis közelebb állnak ezek a dolgok hozzám, mint más. Természetesen nem érzem azt, hogy a későbbi művészetemet meghatározná a klip, mégis nagyon jó élmény volt, szeretem a forgatás szülte atmoszférát.

- A klipben való szereplés remek lehetőség a nemzetközi bemutatkozásra. Milyen mérföldkőnek tartod a szakmai utadon?

– Amit tudok, hogy Ausztráliában már sugározzák a televízióban. Várva várom a lehetőségeket, de nem hiszem, hogy ez fogja meghatározni a jövőmet.

- Milyen kihívások várnak 2016-ban?

– Vass Imre új darabjában veszek részt, aminek a premierje május 18-án és 19-én lesz látható a MU színházban, ezek mellett említettem, hogy nyáron a Sugárveszély című darabunkkal, Vavra Júliával megyünk a Szigetre, majd Prágában dolgozom együtt Molnár Csabával, ami itthon októberben lesz látható a Trafóban. Folytatni szeretném saját munkámat is, külföldre pályázni ∆ YOU TAKE MY BREATH AWAY című szólómmal fesztiválokra.

Pál László
Fotó: Varga Marietta, Roger Rossel, András Wlcsek