Télen születnek a csodák

Most először érezte

Ván Lajosnét a Felsővárosi-iskolából és a közéletből nagyon sokan ismerik. Azt viszont talán kevesen tudták róla, hogy mestere a hímzésnek. Ha hihetetlenül hangzik is, tény: bár a 80-as évek óta számos zsűrizett alkotása kapott magas kategóriás elismerést, csak idén karácsony előtt, a családi vállalkozás irodaház-avatóján mutatta be műveit a nagyobb nyilvánosság előtt.

- Azelőtt csak az iskolában állítottam ki pár darabot. Nem vagyok az a fajta ember, aki odatolakszik, hogy mutogathassa, amit csinál. Most először viszont úgy éreztem, hogy itt az ideje tényleg egy önálló kiállításnak, hiszen a családi cég jubileuma közös munka eredménye, így az unokám, és én is hozzájárultunk ezzel.

Irénke figyelme a 80-as évek elején, szinte véletlenül, egy volt osztálytársa révén terelődött a népművészet felé. Azóta abba sem hagyja, még akkor sem, ha már majdnem béna lesz a mutatóujja.

- Azelőtt azt sem tudtam, melyik minta melyik tájegységé. Amikor megtetszett, tanulni kezdtem, és egy jó ideig – míg csak el nem ment tőle a kedvem – zsűriztettem is néhányat, és vagy tucatnyi darab A-kategóriás minősítést kapott. Szeretek olvasni, de akkor hamar elálmosodok. Így hát fél füllel a tévére figyelek, s közben varrok, hímzek, néha szövök. De ez persze csak télen van így, nyaranta a kertben dolgozom, ott megterem a család zöldség szükséglete. Minden tájegység mintakincsét és öltéstechnikáját meg kellett tanulni. Igen volt olyan kézimunka, ami két évig készült. Most nemrég szinte megbénult a jobb mutatóujjam, eltűnt belőle az erő, úgy kellett megműttetni…

…aztán megy a szekrénybe!

Két év! Még hallani is döbbenet, hát még, mikor kiderül, hogy a hímzők a minta megkezdése előtt megszámolják(!) a takácsvászon szálait, hogy mértani pontosságú lehessen a hímzés. És ekkor követem el azt a fájó szamárságot, hogy megkérdem: nem félti-e, ha például halászlé kerül az elképesztő munkával készített terítőre…! Irénke felszisszen, mint akinek tű böki át a mutatóujja begyét.

- Hát, nem kerülhet rá halászlé…! – mondja már mosolyogva. – Megmondom őszintén, nemcsak hogy nagyon vigyázok a legtöbb munkámra, de nem szívesen adom oda, és nem is adom el. A gyerekeknek néha hímzek ezt-azt, de azt csak nekik, a lakásukhoz képzelem, és készítem el. Egyébként viszont az is igaz, hogy miután kész vagyok egy-egy munkával, akkor pár napra kiterítem a nappaliban, nézegetem-csodálom, aztán viszont megy a többi közé a szekrénybe.

Vánné Irénke az alapokat még édesanyjától tanulta-leste el, bár gyerekként nem nagyon volt kedve a hímzéshez. Nem gondolta, hogy egyszer ő is továbbadja tudományát a család ifjú sarjának.

Generációk és arc poeticák

- Nagyon makacs, talán még makrancos is voltam gyerekként: amit édesanyám mondott, azt már csak azért se akartam! De így vagy úgy, rengeteget tanultam tőle, a szép vasalástól az egyes fogásokig. Talán a mai lányoknak se ártana tudni, hogyan kell egy zoknit kijavítani, mert hát minden a stoppolással kezdődik. De aztán idővel benő az ember feje lágya, és lám, ma már én is hímzek, varrok. Így megy ez tovább: nemrég Gyöngyvér Janka, az egyetemista unokám, akivel kiállítottunk, teljes meglepetésemre azt mondta: tőlem tanulta a perspektívát! Hogyan-mikor?!, kérdeztem tőle, hát még én is alig tudnám meghatározni…!

A jelek szerint hát így, a vérvonal áramán és az idők során öröklődik át a hétköznapok tudása és művészete, így folytatódik hímző asszonytól, művészeti egyetemista lányunokáig. Ami pedig az alkotó arc poeticáját illeti: „e kézimunkák, akár Erdélyben, Kalotaszegen, a Zobor vidéken, vagy a Dráva mentén születtek, és varrták Kiskunhalason – mind magyar és a miénk”.

Kép-szöveg: Kohout Zoltán