A hét arca
Világhírű fotós és zenész
Köves Iván 1926. május 26-án született Kiskunhalason. A Zeneakadémián 1945 és 1949 között végezte el a gordonka tanárképző szakot. Az országot 1956-ban hagyta el. Bécsben csellistaként 1957-ben alapító tagja volt a később világhírűvé vált Philharmonia Hungarica szimfonikus zenekarnak. Az osztrák főváros egyetemén 1957-től három éven át vendéghallgatóként filozófiát tanult. A „Realité” Párizsi Nemzetközi Fotókiállításon 1958-ban nagydíjat kapott, valamint 3. és 7. helyezést ért el. A zsűri tiszteletbeli tagja volt Pablo Picasso. A Palermói Nemzetközi Fotóversenyen 1962-ben „A világ legjobb fotója” kitüntetést kapta. Európai múzeumokban számos kiállítást rendeztek a képeiből. Elsőként alkalmazta az alkotó fotográfiát építészeti elemként. Több képes dokumentációt, didaktikai, művészetfilozófiai írást publikált. A rendszerváltás után, 1994-ben hazatelepült, különböző felsőoktatási intézmények meghívott előadója volt. Negyvenegy külföldi könyve után a Thorma János Múzeum és a Halasi Múzeum Alapítvány gondozásában jelent meg első magyar nyelvű kötete Absztráció - vizuális kommunikáció és dialektikus képnyelv címmel.
- Hosszas előkészítő munka után, 2007-ben mintegy névnapi ajándékként, Szent Iván éjszakájának előestéjén, a Thorma János Múzeumban mutatták be az első magyarországi kiadású könyvét. Milyen érzés volt Kiskunhalason, a szülővárosában ünnepelni?
- Úgy látszik, ezen a napon talán csak a glóriafény hiányzott a fejem fölé, miután éppen Szent Iván napja előtt jelent meg a könyvem. Megtisztelő számomra, kétségtelen, és örülök, hogy így történt. Negyvenegy más nyelvű kötetem után a szülővárosomban anyanyelvemen is készült egy album – mondja Köves Iván, a vizuális kommunikáció atyja.
- Hatalmas életműve alkotásaiból több hónap alatt állította össze a 42. könyve anyagát. Milyen szempontokat vett figyelembe, mikor kiválasztotta a képeket? Mi volt a döntő?
- Igyekeztem a képnyelv, a vizuális kommunikáció alapján - számomra ez a fontos - kiválasztani a képpárokat és a dialógusokat. 1972-ben az osnabrücki „Kulturhistorisches Museum”-ban hasonló nevű, című - Abstratio - kiállításom volt. Azt bizonyos fokig ismételtem Kiskunhalason.
- Megvilágítaná a vizuális kommunikáció fogalmát és grammatikáját?
- Célja a gondolattársítás folyamata. Képeinkkel nem a tárgyat, a személyt, a történést, nem a látványt, a fényhatást kívánjuk különféle szemszögből interpretálni. Mindezek kizárólag komponensként, motívumként szolgálnak, melyekkel alakíthatjuk, felépíthetjük mondanivalónkat, témánkat. A vizuális kommunikáció számomra a dialektika klasszikus meghatározása. Eszerint Szókratész és Platón dialógusainál a beszéd és ellenbeszéd egyaránt új gondolatok ébresztését célozza, melyekkel az „igazság” - én úgy mondanám az objektivitás - felkutatására törekszünk.
- Tizennégy éves koráig lakott Kiskunhalason. Milyen emlékeket őriz a városról?
- Bicikliztem mindenfelé kiskoromtól. Atletizáltam, futottam és már négyévesen zenéltem. A halasi gimnázium zenekarában csellóztam Szőke tanár úr irányításával. Csodagyereknek tartottak és ez nem csoda: én voltam az egyetlen csellista - nevet.
- A pályáját csellistaként kezdte.
- Zeneakadémiát végeztem. Engem Kodály is tanított, sok szellemet adott nekünk. Napi négy óra gyakorlás rendszeres volt. Az Opera után pedig jazzt is játszottam.
- Úgy tudom, a véletlen hozta úgy, hogy fotózni kezdett.
- Zenekari turnék során adódott, hogy fényképeztem. Nem, mint technikát néztem. Inkább a gondolatokat vittem bele, ahogy a zene esetében is. A képnyelv, aminek ezt a nevet adtam, vizuális kommunikáció, képszerű irodalom. A képekben rejlő komponensek a mondatok. Értelemszerű összekapcsolásuk nemes tartalmat hoz létre.
- Nagyot változott a fotózás. Mi a véleménye?
- Digitális fényképezővel nagyon rosszat se, de igazán jót sem lehet alkotni. Jó közepeset igen. Nekem a fényképezés a gondolat és a fontos másodrendűség a technika, a labor.
- Figyeli a kollégák munkáit?
- Igen, de nem látok újat. Amit ma jó képnek minősítenek, olyan, mint amikor én kezdtem fotózni a Leicával. A harmónia unalmas, ha nem lenne diszharmónia.
- Magyarországon is tartott előadásokat. Mennyire érdeklődött a fiatalabb korosztály a vizuális kommunikáció iránt?
- Körülbelül negyven évig tanítottam. Itt, Magyarországon is egyetemeken és főiskolákon. Vendégtanárként volt lehetőségem továbbadni azt, amit szerettem volna, de őszintén elmondhatom önnek, hogy messzire nem volt olyan visszhangja, mint a választott országokban. Lehet, hogy nem szívesen hallják, vagy olvassák az itt élők, de én ott többet tudtam produkálni.
- Nyitottabb volt a közönség?
- Igen. Lehet, hogy azért történt, mert régebben van demokrácia, és a németek nagyon értenek ehhez minden szempontból.
- Idén újabb kötet fűződik a nevéhez. A legújabb, Zsinagóga Kiskunhalason című, Somodi Henriettával közös könyvének április elején volt a bemutatója Budapesten, majd Kiskunhalason. Hogyan jellemezné a kötetet?
- Igyekeztem a tárgyakat a rítus alapján absztrachálni és a vallás hagyománya szerint egy folyamatba komponálni. A könyv borítólapja egy asszociáció, a szomorú zsidó történelem szimbóluma. Ezzel szemben a Zöld variációk igyekszik az optimális jövőt vetíteni. A kötet utolsó belső képének a Legyen világosság címet adtam volna a Bibliából, dr. Róna Tamás vezető rabbi tanítása szerint azonban a Legyen fény címet kapta.
- Hogyan tetszik a könyv?
- Mielőtt nyomták, párszor kritizáltam, de mindent megoldottak a kívánságom alapján. Úgy érzem, a szöveg harmóniában van az egész könyvtervezéssel. Róna Tamás előszavát olvasva – mint minden más alkalommal – érezni a kulturált igényességét.
- Milyen célt tűztek ki a könyv összeállításakor?
- Célunk a dokumentáció volt és nem a művészet fitogtatása. Ami a művészethez közelít, az a Dávid csillag és a Tízparancsolat Kompozíció a Zsinagóga ablakaival. A kiskunhalasi zsidóságról szóló fejezet Somodi Henrietta művészettörténész munkája. A fotó – képszöveg és könyvtervezés – az enyém. Asszisztens fényképészként Ladocsi András volt a segítségemre. A könyv kiadója a Kiskunhalasi Zsidó Hitközség és a Thorma János Múzeum.
- Jár még Halasra?
- Ritkán. Nincsenek már Kiskunhalason szerelmeim. Voltak! Igyekszem iróniába fojtani, ami normális. Ha a változatos életemet összehasonlítom a nyugdíjassal, azt mondom, nem jó megöregedni. Ha történelem alapján gondolkodom, mindennel együtt lett tartalmas az életem.
- Milyenek a hazai visszajelzések a képeivel, a műveivel kapcsolatban? Elfogadják? Értékelik?
- Nagyon remélem. Ez a szakterület semmiképpen sem olyan muzsika, amire minden katona masírozni tud. Nem olyan zene, amire szívesen táncolnak. Nem mondanám, hogy nem kedvelik, de általában nem úgy fogják fel, ahogy azt kéne. A zenével foglalkozni kell. Egy mérnöknek például általában más a feladata, neki a saját szakmájával, hivatásával kell nagyon sokat foglalkoznia. Tapasztalatom alapján száz közül cirka négyen úgy értelmezik a képeimet, ahogy szeretném.
- Úgy látszik, ezen a napon talán csak a glóriafény hiányzott a fejem fölé, miután éppen Szent Iván napja előtt jelent meg a könyvem. Megtisztelő számomra, kétségtelen, és örülök, hogy így történt. Negyvenegy más nyelvű kötetem után a szülővárosomban anyanyelvemen is készült egy album – mondja Köves Iván, a vizuális kommunikáció atyja.
- Hatalmas életműve alkotásaiból több hónap alatt állította össze a 42. könyve anyagát. Milyen szempontokat vett figyelembe, mikor kiválasztotta a képeket? Mi volt a döntő?
- Igyekeztem a képnyelv, a vizuális kommunikáció alapján - számomra ez a fontos - kiválasztani a képpárokat és a dialógusokat. 1972-ben az osnabrücki „Kulturhistorisches Museum”-ban hasonló nevű, című - Abstratio - kiállításom volt. Azt bizonyos fokig ismételtem Kiskunhalason.
- Megvilágítaná a vizuális kommunikáció fogalmát és grammatikáját?
- Célja a gondolattársítás folyamata. Képeinkkel nem a tárgyat, a személyt, a történést, nem a látványt, a fényhatást kívánjuk különféle szemszögből interpretálni. Mindezek kizárólag komponensként, motívumként szolgálnak, melyekkel alakíthatjuk, felépíthetjük mondanivalónkat, témánkat. A vizuális kommunikáció számomra a dialektika klasszikus meghatározása. Eszerint Szókratész és Platón dialógusainál a beszéd és ellenbeszéd egyaránt új gondolatok ébresztését célozza, melyekkel az „igazság” - én úgy mondanám az objektivitás - felkutatására törekszünk.
- Tizennégy éves koráig lakott Kiskunhalason. Milyen emlékeket őriz a városról?
- Bicikliztem mindenfelé kiskoromtól. Atletizáltam, futottam és már négyévesen zenéltem. A halasi gimnázium zenekarában csellóztam Szőke tanár úr irányításával. Csodagyereknek tartottak és ez nem csoda: én voltam az egyetlen csellista - nevet.
- A pályáját csellistaként kezdte.
- Zeneakadémiát végeztem. Engem Kodály is tanított, sok szellemet adott nekünk. Napi négy óra gyakorlás rendszeres volt. Az Opera után pedig jazzt is játszottam.
- Úgy tudom, a véletlen hozta úgy, hogy fotózni kezdett.
- Zenekari turnék során adódott, hogy fényképeztem. Nem, mint technikát néztem. Inkább a gondolatokat vittem bele, ahogy a zene esetében is. A képnyelv, aminek ezt a nevet adtam, vizuális kommunikáció, képszerű irodalom. A képekben rejlő komponensek a mondatok. Értelemszerű összekapcsolásuk nemes tartalmat hoz létre.
- Nagyot változott a fotózás. Mi a véleménye?
- Digitális fényképezővel nagyon rosszat se, de igazán jót sem lehet alkotni. Jó közepeset igen. Nekem a fényképezés a gondolat és a fontos másodrendűség a technika, a labor.
- Figyeli a kollégák munkáit?
- Igen, de nem látok újat. Amit ma jó képnek minősítenek, olyan, mint amikor én kezdtem fotózni a Leicával. A harmónia unalmas, ha nem lenne diszharmónia.
- Magyarországon is tartott előadásokat. Mennyire érdeklődött a fiatalabb korosztály a vizuális kommunikáció iránt?
- Körülbelül negyven évig tanítottam. Itt, Magyarországon is egyetemeken és főiskolákon. Vendégtanárként volt lehetőségem továbbadni azt, amit szerettem volna, de őszintén elmondhatom önnek, hogy messzire nem volt olyan visszhangja, mint a választott országokban. Lehet, hogy nem szívesen hallják, vagy olvassák az itt élők, de én ott többet tudtam produkálni.
- Nyitottabb volt a közönség?
- Igen. Lehet, hogy azért történt, mert régebben van demokrácia, és a németek nagyon értenek ehhez minden szempontból.
- Idén újabb kötet fűződik a nevéhez. A legújabb, Zsinagóga Kiskunhalason című, Somodi Henriettával közös könyvének április elején volt a bemutatója Budapesten, majd Kiskunhalason. Hogyan jellemezné a kötetet?
- Igyekeztem a tárgyakat a rítus alapján absztrachálni és a vallás hagyománya szerint egy folyamatba komponálni. A könyv borítólapja egy asszociáció, a szomorú zsidó történelem szimbóluma. Ezzel szemben a Zöld variációk igyekszik az optimális jövőt vetíteni. A kötet utolsó belső képének a Legyen világosság címet adtam volna a Bibliából, dr. Róna Tamás vezető rabbi tanítása szerint azonban a Legyen fény címet kapta.
- Hogyan tetszik a könyv?
- Mielőtt nyomták, párszor kritizáltam, de mindent megoldottak a kívánságom alapján. Úgy érzem, a szöveg harmóniában van az egész könyvtervezéssel. Róna Tamás előszavát olvasva – mint minden más alkalommal – érezni a kulturált igényességét.
- Milyen célt tűztek ki a könyv összeállításakor?
- Célunk a dokumentáció volt és nem a művészet fitogtatása. Ami a művészethez közelít, az a Dávid csillag és a Tízparancsolat Kompozíció a Zsinagóga ablakaival. A kiskunhalasi zsidóságról szóló fejezet Somodi Henrietta művészettörténész munkája. A fotó – képszöveg és könyvtervezés – az enyém. Asszisztens fényképészként Ladocsi András volt a segítségemre. A könyv kiadója a Kiskunhalasi Zsidó Hitközség és a Thorma János Múzeum.
- Jár még Halasra?
- Ritkán. Nincsenek már Kiskunhalason szerelmeim. Voltak! Igyekszem iróniába fojtani, ami normális. Ha a változatos életemet összehasonlítom a nyugdíjassal, azt mondom, nem jó megöregedni. Ha történelem alapján gondolkodom, mindennel együtt lett tartalmas az életem.
- Milyenek a hazai visszajelzések a képeivel, a műveivel kapcsolatban? Elfogadják? Értékelik?
- Nagyon remélem. Ez a szakterület semmiképpen sem olyan muzsika, amire minden katona masírozni tud. Nem olyan zene, amire szívesen táncolnak. Nem mondanám, hogy nem kedvelik, de általában nem úgy fogják fel, ahogy azt kéne. A zenével foglalkozni kell. Egy mérnöknek például általában más a feladata, neki a saját szakmájával, hivatásával kell nagyon sokat foglalkoznia. Tapasztalatom alapján száz közül cirka négyen úgy értelmezik a képeimet, ahogy szeretném.
Pál László
Fotók: Pál László, Köves Iván családi archívuma
