Miért szeretem…? - Kohout Zoltán
A Halasmédia úttörő vállalkozásában minden héten egy magyar szerző művét mutatjuk be – egy halasi műkedvelő személyes vallomása révén. Ezen a héten Kohout Zoltán, a Halasmédia főszerkesztője mondja el, mi köti szívét az alábbi költeményhez.
József Attila
Mint gyermek...
Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,
tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, -
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.
Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,
hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!
József Attilának ez a verse bennem újra és újra azt a bűntudatot szólaltatja meg, amit elvált férjként és apaként érzek: egykor túl fiatal, túl önző és túl ostoba voltam ahhoz, hogy értékelni és szeretni tudjam azokat, akiket pedig a világon a legjobban szeretek, és akik ma is nagyon szeretnek engem. Sokféleképpen kerestem gyógyírt erre az önvádra – hisz magamon kívül sem Isten, sem az enyéim, sem mások nem ítélnek el: csak én vádolom magam -, de csendes óráimban ma is úgy érzem, hogy a sírba is elkövet az elmulasztott boldogság és az elmulasztott szeretet keserűsége. A sors kíméletlen fintora, hogy csak negyvenéves fejjel lettem érett jó apának és felnőtt férfinek lenni, amikor már a múlt nem visszahozható…
Azt hiszem, minden költemény, regény, zene vagy más műalkotás akkor igazán mesteri, ha ezt tudja: ha a lelkünk mélyét képes megszólaltatni, bármi is rejtőzzék odalent.
Lehetetlen küldetés egyébként „kedvenc verset” választani. Egy bizonyos kor után jó lelkiismerettel aligha adható válasz arra: melyik a legszebb zene, a legfinomabb étel, a legbájosabb arc vagy a legizgalmasabb időtöltés… Nekem Arany gyönyörűszavú balladái, Ady izzó radikalizmusa és Weöres játékosan könnyed és bölcs spiritualitása mellett József Attila versei „a” kedvencek, de ha megszakadok sem tudnék választani például Weöres Boldogság című tizenhatsoros látomása és József Attila transzcendensen fájó verssora („A semmi ágán ül szivem…”) között.
E rovatnyitó alkalomra mégis József Attila Mint gyermek című versét választottam: mindaz a konok magány, önemésztő és már-már tudathasadásos tépelődés, ami őt jellemezte, számomra visszaköszön ebben a kései (a halála előtt alig másfél évvel korábban írt) szonettjéből. Számomra még Radnóti sötét keserűsége és kétségbeesése sem tükröz annyi személyes és globálisan kollektív, örök emberi fájdalmat, mint József Attiláé, akinek szinte minden sora tükrözi azt az áthidalhatatlan, már-már tudathasadásos kettősséget, ami – ha mélyen belegondolunk – minden emberi lét alapja, és ami kettőssé teszi az emberi élet minden mozzanatát: a szenvedésé és az örömé.
E rovatunk indulásakor sem kívánok mást Kedves Olvasóinknak, mint hogy derűt és vidámságot ugyanúgy leljen a Halasmédia e szegletében, mint szívfájdító mélységet, örökérvényű esztétikát, gyönyörködtető pillanatokat a magyar nyelv sztratoszféráiban – egy szó, mint száz: találjon itt gazdagító szórakozást!
Kohout Zoltán
