Miért szeretem...? - Kovács Ibolya
Ezen a héten Kovács Ibolya, a Kiskunhalasi Alapfokú Művészeti Iskola igazgatóhelyettese mondja el, miért kötődik az alábbi költeményhez.
Giblák Judit: SZÉLKAKAS
Festhetsz-e múló
időt akképpen
hogy nyoma
maradjon a képen
ahogy kékbe nyúló
öreg kúpcserépen
a mogorva megtört
rozsdás rézkakas
szellőktől erre-arra
leng el…
hogy bírod ezt
ecsettel?
szédülök belé
mozdul a fejem
utána
csak pörgök
jobbra-balra
dőlök előre-hátra
tán elrepülök
na hátha…
s csak szemem packáz
a vég-
telennel
megcsodálja újra
e hamis körvilágot
tudja pedig, tudja
látott már Délibábot
hamis tükröződés
derült égbe metszve
mégis befogadja
mindent kirekesztve
becsapja önmagát
ezerszer is ha ez kell
kisöpri udvarát
esténként az ember
valami ritka kis
kopott lélek-cirokkal
s fordul megint a holnapokkal
reménnyel vággyal
kitárt karokkal
mert mindig
és mindig
elhiszi
a kép most valódi
IGAZI
- Lakásomban nagymamám ódon kredencén foglalnak helyet azok a regények és verseskötetek, amelyektől soha nem válnék meg, s legtöbbjüket négyszer-ötször is olvastam már. Életemben többször költöztem, egyszer egy épülettűzben mindenem odaégett – így tudom, hogy féltett kincseinket s minden számunkra fontos tárgyat nem csak egyszerűen praktikus dolog egy helyen tárolni. Rájuk nézve emlékeink és feltámadó érzéseink kusza szövevénye biztonságot nyújt – vélnénk, hogy csak ott és akkor, de ez a háló nem szakad, ringat tovább a nehéz időszakokban is. Ilyenkor elég megtorpanni, beletúrni a fiók mélyén lapuló személyes tárgyak garmadába, végigsimítani a kredenc szúette ráncait vagy belekapaszkodni szeretett verseskötetünk lapjaiba.
Kedvenc versem pont ebben, barátnőm régi kötetében található. Miért szeretem? Negyven éves kitartó és mély barátságunk csak az egyik indoka a választásomnak, bár rendkívül meghatározó. Az elmúlt évek alatt láttuk egymás örömeit és kínjait, szárnyalásait és zuhanásait, sokszor térdig jártunk egymás könnyeiben. Versét olvasva tudom, hogy csikorgó szélkakasként repülést álmodni maga a biztos szenvedés, sorsunkat ismerve azonban azt látom, hogy ezt mégis újból és újból megtettük – mint ahogy mindenki megteszi ezt nap mint nap körülöttünk. Félünk, remélünk, vágyakozunk – s már késő, ha meglátjuk, hogy mindez csak fájdalmas délibáb, újból és megint becsaptuk magunkat.
Nekem ilyenkor segít a kredenc őrizte kötet jeles verse, a baráti kis cirokszál kisöpri a reménytelenséget és ürességet, hogy újból kitárt karokkal tudjam mondani: repüljünk bízva - és bukjunk megint…
Pál László rovata