Miért szeretem...? - Seres Lilla
A hét verse

Miért szeretem...? - Seres Lilla

Ezen a héten Seres Lilla konditerem-üzletvezető mondja el, miért kötődik az alábbi költeményhez.

 

Csokonai Vitéz Mihály: A Reményhez

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

- Bevallom, anno, a középiskolában nem tartozott a kedvenceim közé a verselemzés. Megtanultam, amit kellett, de átérezni a mondanivalót, „kitalálni”, hogy a költő akkor épp mire gondolt… Nem rajongtam érte. Egyszer aztán tanultunk Csokonairól és a Lilla-versekről. A keresztnevem hallatán felfigyeltem rá és kíváncsian vártam, hogy miféle versek lehetnek azok, amelyek múzsáját Lillának hívják. Mint kiderült, ezt a nevet Csokonai adta Vajda Juliannának, de jó volt arra gondolni, hogy egy kicsit Nekem is szól. A Reményhez című költeményét azon az órán szívembe zártam és a mai napig meghatározó számomra. Még a nem hozzáértő olvasó is érzi, hogy ez egy szerelmi költemény, melyben a lírai én búcsúzik a jókedvtől, a boldogságtól. Megszólítja a Reményt, melyet mi is, én is gyakran teszünk. Sokszor csalódtam már én is, sok rossz dolgon mentem keresztül, de a Remény mindig tartotta bennem a lelket, hogy lehet és lesz is ennél jobb. A Reményre szükségünk van a bajban, vagy ha mindent veszni látunk.

Pál László rovata