Miért szeretem...? – Tóthné Felföldi Zsuzsa

Kosztolányi Dezső: Akarsz-e játszani?

 A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszú-hosszú őszt,
lehet-e némán téát inni véled
rubin téát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
ez utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön
s akarsz, akarsz-e játszani halált?

- Régi nagy kedvenc számomra ez a vers, amely örök érvényű mondanivalójával az élet esszenciáját ragadja meg. Nagyon sajátos helyzetben találkoztam ezzel a verssel, még középiskolásként egy idősek otthonában történő szereplés alkalmával szavalta el egy irodalmat tisztelő és szerető idős úr, akinek az előadása akkor és ott nagyon megérintett. A versmondásban benne volt az egész élete. Akkor kissé nyomasztónak éreztem a vers hangulatát, mára azonban tudok olvasni a sorok között. Játékos kérdésfüzérei felvillantják életünk egyes állomásait. Számomra olyan ez a vers, mint egy antik gyöngysor, amely sokat elárul magáról már az első találkozás alkalmával, viszont idő kell hozzá, hogy a gyöngyszemeket egyesével felfedezd. Minden időben érdemes az újraolvasásra. „Akarsz-e...”? Kívánom, hogy a saját életükből minél többen találjanak válaszokat hozzá.

Pál László rovata