Miért szeretem...? - Ulakcsainé Lovas Jolán
Ezen a héten Ulakcsainé Lovas Jolán, a művészeti iskola igazgatója mondja el, mi köti szívét az alábbi költeményhez.
Békési Gyula: Anyám lelke-vére
Nyáresteli csillagosban,
hol szép tejút-gyalogút van,
ott fut, rohan most az anyám,
mint annyi év annyi nyarán
ki a sárguló határba,
hogy a krumplit megkapálja,
vizet hordjon palántára…!
-„Én uram! Ez elég mára”-
ott se mondja; lelke-vére
hajtja jobb megélhetésre
Isten országában is, hogy
szárnyaljanak az angyalok…
És ő rohan, „fújtat”-gyalog!...
-Uramisten! Mennyi dolog
itt fenn a csillagosban!
hogy nyughatnék így holtomban…?!-
csapja össze kezét anyám
„Isten-Jobbjának-Oldalán”.
És engedi a Jóisten:
égieken ő segítsen.
S amit ott is –„összegürcöl”!
alig bírja el a Göncöl.
Gyermekkorom óta szeretem a verseket, nem tudok elképzelni ünnepi alkalmat, koncertet versidézet nélkül. Sok „legkedvesebb” költeményem van, hisz magam is szavalok, idézek hangversenyeken, Istentiszteleteken.
Most egy olyan verset választottam, amelyet kevesen ismernek, de nekem személyes kötődésem van hozzá, hisz a nagymamámról írta nagybátyám Békési Gyula József Attila díjas költő 1987-ben. Mindig megkönnyezem, amikor elolvasom, mert egy olyan édesanyáról ír Gyula bátyám, aki utolsó leheletéig a családjáért küzdött, dolgozott, nyolc gyermeket nevelt fel hitben és szeretetben.
Amikor nagymamám megtudta, hogy zenei pályára készülök, megsimogatott és azt mondta, „Kislyányom jól választottál, mert a zene és az imádság örök ezen a Földön”.
A költemény Békési Gyula utolsó verseskötetében jelent meg 2002-ben, amely az „Égi tárnák felé” címet viseli.
1965-ben jelent meg első kötete, a Hazatalálni című versgyűjtemény, mely odafigyelést és sikert hozott számára, Fodor András költő így méltatta:
„Az olvasó, ki most Békési Gyula kötetét kézbe fogja, már-már anakronisztikusan ható körülmények: történelmi, társadalmi szorítók, iskolázatlanság, nyomor, betegség, értetlenség ellenében pusztán a tehetség és emberség erejével kivívott szellemi felemelkedés küzdelmét követheti. Hangzatosabban úgy is mondhatnánk: az utolsó autodidakta költővel találkozik”.
Kötődését a szülőföldhöz, Újfehértóhoz, a szülői házhoz Nyár Újfehértón című versének idézetéből olvashatjuk.
„…minden moccanatában frissít, felemel
ez a táj. És muzsikát hallok;
s daloló nyárfák, jegenyék egekbe vonulását
látom, hogy a nap fejemen tenyerel, süti tarkóm.”
Pál László rovata
