„Még bennem is ott van egy olyan gyerek, mint akiket tanítok”

- Kinek vagy minek a hatására döntötte el, hogy pedagógus szeretne lenni?

- Ez nagyon gyorsan eldőlt. Az első inspirációt édesanyám jelentette számomra. Ugyan ő nem volt pedagógus, de az szeretett volna lenni, de mélyen megmaradt bennem, ahogyan ő nevelt bennünket, meg, ahogyan a környékbeli összes rokongyereket, unokatestvért, szomszédot gardírozta. Utána egy nagyon kedves, fiatal pályakezdő tanító, Pestalityné Berta lett az első tanító nénim, ez pedig eléggé meghatározta, hogy merre megyek tovább, de a legnagyobb inspirációt akkor kaptam, amikor ötödikesként megismertem Vajda Margitot, aki magyart és oroszt kezdett tanítani nekünk. Imádtam a magyaróráit, figyeltem, hogyan öltözik, miket mond az órákon. Én már akkor tudtam, hogy belőlem bizony magyartanár lesz.

- Mi minden jellemezte ezt a több évtizedes tanári pályát?

- Ha erre most kapásból tudnék válaszolni, akkor az rossz lenne, hisz csak közhelyeket tudnék mondani. De ha mindenképp ki kell emelnem dolgokat, akkor a folyamatos megújulást, fiatalon tartást mondanám. Sosem felejtettem el, hogy még bennem is ott van egy olyan gyerek, mint akiket a mai napig tanítok. Én pedig ettől szebbet elképzelni sem tudnék. Félre lehet tenni mindenféle bút, bajt, konfliktust, alaptanterveket és egyebeket, hiszen a gyerek, az gyerek.

- Biztosan voltak azért olyan napok, mikor nem tudott ugyanolyan lendülettel bemenni a tanterembe, mint máskor. Mi adott ilyenkor erőt ahhoz, hogy tovább tudja folytatni.

-  Nagyon sokat kaptam diákjaimtól, amikor nap, mint nap bementem közéjük, a tanterembe. Hálás vagyok a tantestületnek is, amelynek tagja lehetek, hiszen olyan inspiráló, tekintélyes, fiatalos, józan gondolkodású vagy vicces kollégák vettek és vesznek körül, akik közé jó volt, és a mai napig jó bemenni. Az adott motivációt, hogy éreztem, van értelme annak, amit csinálok. Az az igazán jó visszajelzés, amikor évek, évtizedek múlva a volt tanítványok átjönnek hozzám az utca túloldaláról, hogy köszönjenek, és elmeséljék, mi van velük.

- Több mint tíz éven keresztül egyik szervezője, műsorvezetője volt a Cum Gratia díjátadóknak, viszont most éppen az ellenkező oldalon van, hisz ön kapta a kitüntetést.

- Ezt még most sem tudom igazán felfogni. Komolyan mondom, fél évekre feltöltött energiával, mikor évről-évre olyan embereket hallgattam a pályájukról mesélni, akik megkapták a Cum Gratia díjat. Tiszta, őszinte szavakat, hiteles emberi érzéseket hallhattunk, érezhettünk ezeken az eseményeken, ezek pedig mindig nagyon sokat lendítettek rajtam. És most teljesen értetlenül állok, hogy ugyan mit keresek én itt.

- Kell annál jobb elismerés, motiváció, mint mikor a volt diákok jelölnek egy pedagógust egy ilyen díjra?

- Azért vagyok nehéz helyzetben, mert most még azt sem tudom, kik voltak azok a tanítványok, akiknek ezt köszönhetem. Én a mai napig őrzök az emlékezetemben és a szívemben mélyen elrejtve nagyon sok diákot, osztályt, iskolai csoportot. De el nem tudom képzelni, kikben hagyott olyan mély nyomot az a négy vagy hat együtt töltött év, hogy vették a fáradtságot, leültek, majd megírtak egy szöveget, amivel engem érdemesnek találtak erre a díjra.

- Mit üzenne most azoknak a fiataloknak, akik jelenleg a pedagógusi pályával kacérkodnak, esetleg már pályakezdőként ott vannak egy oktatási intézményben?

- Ha azt a korrekt választ szeretném mondani, ami erről elsőként az eszembe jut, akkor azt most kénytelen leszek lenyelni. (nevet) Ha pedig szívből jövő üzenetet szeretnék átadni, akkor az lenne, hogy ha éreznek magukban kihívást, akkor kizárólag maguk miatt menjenek végig ezen az úton. Mert annyit kapnak majd tőle, ami lényegesen több mint egy bérjegyzék, egy plecsni, egy bármilyen karrier. Idővel rájönnek arra is, hogy a gyerekek csillogó szeme a világon mindennél többet ér.