A hét arca
A mentőzés szerelmese
Régóta foglalkoztat, hogy mi alapján választ valaki hivatást, életpályát. Pláne olyat, ami kemény, kihívásokkal teli, és nap mint nap megkísérti a halál. Felelős döntéseket kell hozni, miközben egy-egy ilyenen emberélet múlhat. Csányi Judit mindezt vállalta, tudta és mint megfogalmazta: neki ez a hivatás szerelem volt első látásra. Ő igazán komoly teher alatt képes egészen elképesztő teljesítményre. Éppen ezért választotta ezt. Mentőtiszt lett.
– Látom magam előtt a hat-nyolc éves Csányi Juditkát, aki babákkal játszik, és ha megsérülnek, akkor beköti a kis kezüket. Ez a kép bennem él, vagy tényleg megtörtént?
– Voltak ugyan babáim, meg kismackóim is. De nem egészen olyan volt ez a gyermekkor, amilyennek te gondolod. Sokat játszottam inkább az udvaron, főként fiúk társaságában, és apuval roncsderbikre jártam…
– Akkor biztosan arról álmodtál, hogy orvos leszel…
– Nem (mosolyog). Nálam ez az egészségügyi terület elég későn jött. A Sziládyban voltam gimnazista és nagyon érdekelt a pszichológia. Szerettem beszélgetni, olyan típus voltam, akinek szívesen megnyíltak az emberek.
– Mégsem a lélekbuvárkodást választottad…
– Mindenképpen emberekkel szerettem volna foglalkozni. Olyan valamit kellett találnom, amihez a magyar és a biológia jó lesz. Az osztálytársnőim közül néhányan indultak elsősegélynyújtó versenyen, ők sokat készültek a halasi mentőállomáson. Megtudtam, hogy létezik érettségire alapuló mentőtiszt képzés. Ezt választottam….Pécs vagy Nyíregyháza volt a dilemma, végül utóbbi helyre jelentkeztem.
– Ez így külső szemmel nézve elég merész vállalkozás volt…
– Teljesen új területre kerültem. A főiskolán huszonöten kezdtünk, de csak nyolcan jutottunk el az utolsó lépésig. Így utólag azt mondom, nagyon jól választottam, a mentőzés szerelem volt első látásra.
– Mikor ültél először mentőautón?
– Már elsőévesként volt arra lehetőség, hogy önkéntesen vonulhattam a mentőkkel. Én ezt ki is használtam, nagyon sokat jelentett. Sokat tanultam, tapasztalatot szereztem, olyanokat átélhettem, megtapasztalhattam, amik hasznomra váltak a későbbi munkám során.
– Hogyan kell elképzelni nekünk, laikusoknak a képzést? Egyrészt voltak óráitok, ahol elméletben elmondták, mit és hogyan. De ez önmagában kevés…
– Rengeteg gyakorlatra volt szükség. Kiskőrösön két évet vonultam a kollégákkal, aztán a kötelező gyakorlat során a kecskeméti, a halasi állomáson pillanthattam bele az éles helyzetekbe. Az utolsó évben Szegeden voltam, ott egy remek főorvosnőtől leshettem el nagyon sok fogást. Ő hagyott is önállóan ténykedni…Ez nekem nagyon fontos volt.
– Első mentős eset?
– Egy lábtörött kisgyermek volt, még a tanulmányaim legelején…
– És már mentőtisztként?
– Képzeld, erre nem emlékszem, pedig nem alig két hónapja volt. Ültem, vártam a telefont…ennyi maradt meg….
– Ez Kiskunhalason volt?
– Igen, mivel én soltvadkerti vagyok és mindenképpen a környékben szerettem volna elhelyezkedni szinte evidens volt, hogy a halasi állomásra jövők. Már gyakorlati időszakomból tudtam, hogy egy nagyon jó közösség, kiváló, rutinos szakemberekből álló csapat a halasi.
– Említetted, nincs meg az első eset. Ez számomra azt jelenti, hogy volt munkád bőven az elmúlt időszakban.
– Ez teljesen kiszámíthatatlan. Esetemben, mostanában pedig a két véglet: volt olyan szolgálatom, amikor ki sem léptem a mentőállomás ajtaján, aztán volt olyan 12 óra is, amikor 5-6 beteg fordult meg az autónkban.
– Nyilván feltették már neked a barátaid, vagy éppen a szüleid is a kérdést, mi volt a legkacifántosabb mentős történeted...
– Minden eset más, minden betegek meg van a maga sajátossága. Én pedig olyan típus vagyok, aki nyomás és teher alatt teljesít igazán jól. Egy vonulást talán kiemelnék, gyakran nem csupán a beteg, betegség, sérülés, hanem a körülmények is nagyban megnehezítik a munkánkat. Egy közúti baleset kapcsán körülbelül három méter mély árokba zuhant egy férfi. Szakadt az eső, pókok, csigák nyüzsögtek mindenhol, térdig ért a csalán. Az árokpart meredek volt, onnan kellett kiemelnünk a sérültet. Hozzáteszem, irtózom a pókoktól, de erre akkor nem figyel(het)tem…
– Milyen eseteid voltak már?
– Gyakorlatilag szülésen kívül minden. Baleset, belgyógyászati eset, újraélesztés. Másztam be roncsba egy sérülthöz, miközben a tűzoltók levágták rólunk az autót. Voltam tömeges balesetnél is, kisgyermeknél, akinek kificamodott a bokája.
– Fiatal vagy, alig 25 éves, elszánt, pályakezdő. Meg lehet szokni a halált?
– Ebben a szakmában ezt nem lehet kikerülni. Nekem is volt ilyen élményem az elmúlt két hónapban, meg korábban is, amikor betanultam. Túl kell tenned magad rajta. Ha megvan az a tudat, hogy minden lehetségest megtettél érte, de nem menthetted meg, akkor tovább lehet és tovább is kell lépni. Nincs idő gondolkodni, nincs olyan, hogy mi lett volna, ha….
– Nekem egy ismerősöm azt mondta, hogy a mentő kiérkezési ideje attól függ, hogy melyik oldalon vagy. Nyilván volt olyan élmény, hogy odaértetek valahová és a fejedhez vágták, mit csináltatok ennyi ideig.
– Volt arra példa, hogy korábban nekem kellett valakihez mentőt hívni. Akkor örökkévalóságnak tűnt az, mire meghallottam a szirénát. Most ott, a mentőautóban nekem úgy tűnik, hogy pillanatok alatt megérkezünk.
– Mi jár olyankor a fejedben?
– Nyilván van fogalmunk róla, hogy körülbelül milyen esethez kell mennünk. Ilyenkor végigipörög bennem, hogy mi is lehet a baj, és ezen hogy lehet segíteni. Felállítok magamban több alternatívát, amelyik helyes lehet. Aztán fékez az autó, kiszállok, jönnek a kollégák is és máris ott az eset. Pillanatok alatt rá kell jönnünk, hogy mi a baja és mi lehet a megoldás.
– Mit szólnak a szüleid a munkádhoz?
– Anyuék először nem értették a választásomat. Féltettek nagyon, egyrészt attól, hogy az egyetem az ország másik felében van, másrészt a száguldó mentőautó miatt. Most már feldolgozták a helyzetet, tudják és örülnek, hogy megtaláltam a helyem és olyan munkám van, amit szeretek. Érdekes, hogy a kishúgom komolyan érdeklődik a munkámról. Ő már öt évesen az anatómia atlaszomat lapozgatta. Lehet, hogy ő is ezt a pályát választja majd….
Jáger Levente
